Ajánlott levél

Az új postás színrelépése óta Ani hiányolta Boros Szofi nénit és Csáki Erzsikét is. Szofi néni bármilyen körülmények között pontosan kézbesítette Ani leveleit, függetlenül attól, milyen abszurd címzés szerepelt a borítékon. Összevonva Ani előző címeiből az utca és a házszám, elírva a falu neve a szomszédos, hasonló hangzású falura. Sőt, Szofi néni még akkor is megtalálta Anit a levelekkel, ha még a neve sem szerepelt jól a borítékon. Ani három költözésen át Szofi néni körzetében lakott, de negyedszer kikerült onnan. A dimbes-dombos falurészre egy fiatalabb postást, Erzsikét osztották be. Erzsike dinamikus személyiségének köszönhetően nemcsak a levelek, de a falusi hírek is menetrendszerűen megérkeztek Anihoz. Elég volt csak megpendíteni egy témát, Ani máris hallgathatta, mi is tudható az adott ügyről – kísérve a postást néhány házig, hiszen munkájában nem tartotta föl. Mert amit egy történetről a faluban tudni lehetet, azt a Postás Erzsike tudta, és nem is irigyelte tudását mástól.

Erzsike egy nap agyvérzést kapott, és helyét új postás vette át. Senki nem ismerte őt a faluban, és ő sem ismert senkit. Nyáron fehér bőre messziről virított a biciklin, télen fehér dzsekije integetett vissza fénylőn, amikor Ani kiszaladt az ajánlott levelek miatt. De már mindig késő volt. Az Új Postás valósággal menekült a kézbesítés lehetősége elől. Be sem mutatkozott senkinek, de a személyi igazolványokért precízen mindig beküldte még a legtőzsgyökeresebb helyi családok sarjait is, akikről pedig mindenki tudta, hogy Domakok, Farsangok vagy Kutaiak, és a keresztnevek is ugyanazok voltak családon belül.

Így Ani rászokott, hogy figyelje, amikor néhány házzal följebb megjelenik a Fehérdzsekis Asszony, és felöltözve, ugrásra készen várja, hogy megakadályozza, hogy leveleivel tovasuhanjon, gyakran értesítést sem hagyva. Aninak időnként a postára is be kellett nézni, nincs-e ajánlott levele vagy csomagja, amiről nem kapott értesítést. Gyakran volt. Főleg akkor csigázódott föl, ha a boltban vagy az utcán összefutott egy-egy postai dolgozóval, aki ilyeneket közölt:

– Van ám egy kínai csomagod a postán!

Aztán a kínai csomagról kiderült, hogy levél Indiából, de mindenesetre Ani felvette.

Nem minden küldemény megszerzése ment ilyen gördülékenyen. Egy tavaszi napon a segítő szél is a Fehérdzsekis Asszony háta mögül fújt, így még gyorsabban tudott elmenekülni az ajánlott levéllel. Olyan gyorsan, hogy Ani nem is látta, hogy megközelítette volna a kerítését. Másnap mégis észrevette, hogy értesítés lapul a postaládában. Zsebre gyűrte, mert sietett munkába, aztán megfeledkezett róla. Pár nappal később került elő a cetli a zsebkendők közül. Ani kisilabizálta a feladót az ákombákomokból. Ha nem a NAV, akkor aggodalomra, sietségre semmi ok. A feladónál idegen név szerepelt, de aztán Aninak beugrott egy távoli ismerőse, aki nagyon régen megígérte, hogy elküld neki egy dokumentumot. A zsebében hagyta a cetlit, hogy alkalomadtán bemegy a postára, vagy megvárja a második kézbesítést.

A második kézbesítés napján az egész napot otthon töltötte, és éberen figyelte a postást, de semmi nem történt. Mégis el kell menni érte. Sajnos a postán épp ebédszünetet tartottak, amikor Ani arra tudott kerülni.

Másnap bezárt a posta, mire Ani hazaért. Harmadnap éjszakás volt, így negyednap hullafáradtan nem volt energiája a reggeli nyugdíjasok között sorba állni, akiknek a postai dolgozó angyali türelemmel és kötélidegzettel ilyesmiket magyarázott:

– Nem, Imre bácsi, ez nem nyereménykötvény, hanem olyan nyugdíj előtakarékosság, amit a nyáron kötött a Kati néni is.

– A feleségemnek nincs nyugdíj előtakarékossága! – makacskodott Imre bácsi.

– Dehogy nincs!

– Hát akkor előlem eltitkolja!

– Együtt tetszettek itt lenni megkötni.

– Én aztán nem voltam itt a nyáron – erősködött az öreg, és így telt-múlt az idő, míg elfolyt végtelen óceánja, eltelt a délelőtt, és elérkezett az ebédideji zárva tartás, aztán a rövid délutáni nyitva tartás, melynek utolsó órájában már csekket be sem vettek, mert „mindjárt itt lesz a pénzesautó”, ami tényleg meg is érkezett másfél órán belül.

Az ötödiktől a nyolcadik napig – és ki tudja már, mióta lapult valójában a küldemény a postán – Ani megfeledkezett a levélről, vagy pont nem akkor jutott eszébe, amikor a posta és az asszony a téridő végtelenjében kihasználhatta volna a párhuzamosok találkozási lehetőségét. Ani sok energiát fektetett már ennek az egyetlen küldeménynek a hajszolásába. Többet, mint például tavaly a Japánból érkezett „Zen kertek alapfokon” című könyvet tartalmazó levél begyűjtésébe, melyet akkor „Én aztán nem cipelek ilyen vastag leveleket. Nem férnek el tőle a szórólapok!” felkiáltással tartott vissza a postás. De Ani együttérző volt, mert a szórólapokért a postás a munkaideje alatt tudott plusz pénzt keresni más cégtől. Ani együtt örült vele, amikor elképzelte, milyen jól jönne neki is, ha, amíg az öregeket pelenkázza a Hospice-ban, még mondjuk lenne egy chat operátori munkaköre is, és szexi üzenetek küldözgetésével múlatná az időt és töltené fel bankszámláját.

Legközelebb három hét múlva jutott eszébe az ajánlott levél, amikor a megkopott cetli előkerült a mosásra ítélt télikabát zsebéből. Kukába dobta, majd azt mondta magának:

– Ha ki akarsz szúrni valakivel, küldj neki ajánlott levelet.

Szilágyi-Nagy Ildikó