Az új postás színrelépése óta Ani hiányolta Boros Szofi nénit és Csáki Erzsikét is. Szofi néni bármilyen körülmények között pontosan kézbesítette Ani leveleit, függetlenül attól, milyen abszurd címzés szerepelt a borítékon. Összevonva Ani előző címeiből az utca és a házszám, elírva a falu neve a szomszédos, hasonló hangzású falura. Sőt, Szofi néni még akkor is megtalálta Anit a levelekkel, ha még a neve sem szerepelt jól a borítékon. Ani három költözésen át Szofi néni körzetében lakott, de negyedszer kikerült onnan. A dimbes-dombos falurészre egy fiatalabb postást, Erzsikét osztották be. Erzsike dinamikus személyiségének köszönhetően nemcsak a levelek, de a falusi hírek is menetrendszerűen megérkeztek Anihoz. Elég volt csak megpendíteni egy témát, Ani máris hallgathatta, mi is tudható az adott ügyről – kísérve a postást néhány házig, hiszen munkájában nem tartotta föl. Mert amit egy történetről a faluban tudni lehetet, azt a Postás Erzsike tudta, és nem is irigyelte tudását mástól.

Erzsike egy nap agyvérzést kapott, és helyét új postás vette át. Senki nem ismerte őt a faluban, és ő sem ismert senkit. Nyáron fehér bőre messziről virított a biciklin, télen fehér dzsekije integetett vissza fénylőn, amikor Ani kiszaladt az ajánlott levelek miatt. De már mindig késő volt. Az Új Postás valósággal menekült a kézbesítés lehetősége elől. Be sem mutatkozott senkinek, de a személyi igazolványokért precízen mindig beküldte még a legtőzsgyökeresebb helyi családok sarjait is, akikről pedig mindenki tudta, hogy Domakok, Farsangok vagy Kutaiak, és a keresztnevek is ugyanazok voltak családon belül.

Így Ani rászokott, hogy figyelje, amikor néhány házzal följebb megjelenik a Fehérdzsekis Asszony, és felöltözve, ugrásra készen várja, hogy megakadályozza, hogy leveleivel tovasuhanjon, gyakran értesítést sem hagyva. Aninak időnként a postára is be kellett nézni, nincs-e ajánlott levele vagy csomagja, amiről nem kapott értesítést. Gyakran volt. Főleg akkor csigázódott föl, ha a boltban vagy az utcán összefutott egy-egy postai dolgozóval, aki ilyeneket közölt:

– Van ám egy kínai csomagod a postán!

Aztán a kínai csomagról kiderült, hogy levél Indiából, de mindenesetre Ani felvette.

Nem minden küldemény megszerzése ment ilyen gördülékenyen. Egy tavaszi napon a segítő szél is a Fehérdzsekis Asszony háta mögül fújt, így még gyorsabban tudott elmenekülni az ajánlott levéllel. Olyan gyorsan, hogy Ani nem is látta, hogy megközelítette volna a kerítését. Másnap mégis észrevette, hogy értesítés lapul a postaládában. Zsebre gyűrte, mert sietett munkába, aztán megfeledkezett róla. Pár nappal később került elő a cetli a zsebkendők közül. Ani kisilabizálta a feladót az ákombákomokból. Ha nem a NAV, akkor aggodalomra, sietségre semmi ok. A feladónál idegen név szerepelt, de aztán Aninak beugrott egy távoli ismerőse, aki nagyon régen megígérte, hogy elküld neki egy dokumentumot. A zsebében hagyta a cetlit, hogy alkalomadtán bemegy a postára, vagy megvárja a második kézbesítést.

A második kézbesítés napján az egész napot otthon töltötte, és éberen figyelte a postást, de semmi nem történt. Mégis el kell menni érte. Sajnos a postán épp ebédszünetet tartottak, amikor Ani arra tudott kerülni.

Másnap bezárt a posta, mire Ani hazaért. Harmadnap éjszakás volt, így negyednap hullafáradtan nem volt energiája a reggeli nyugdíjasok között sorba állni, akiknek a postai dolgozó angyali türelemmel és kötélidegzettel ilyesmiket magyarázott:

– Nem, Imre bácsi, ez nem nyereménykötvény, hanem olyan nyugdíj előtakarékosság, amit a nyáron kötött a Kati néni is.

– A feleségemnek nincs nyugdíj előtakarékossága! – makacskodott Imre bácsi.

– Dehogy nincs!

– Hát akkor előlem eltitkolja!

– Együtt tetszettek itt lenni megkötni.

– Én aztán nem voltam itt a nyáron – erősködött az öreg, és így telt-múlt az idő, míg elfolyt végtelen óceánja, eltelt a délelőtt, és elérkezett az ebédideji zárva tartás, aztán a rövid délutáni nyitva tartás, melynek utolsó órájában már csekket be sem vettek, mert „mindjárt itt lesz a pénzesautó”, ami tényleg meg is érkezett másfél órán belül.

Az ötödiktől a nyolcadik napig – és ki tudja már, mióta lapult valójában a küldemény a postán – Ani megfeledkezett a levélről, vagy pont nem akkor jutott eszébe, amikor a posta és az asszony a téridő végtelenjében kihasználhatta volna a párhuzamosok találkozási lehetőségét. Ani sok energiát fektetett már ennek az egyetlen küldeménynek a hajszolásába. Többet, mint például tavaly a Japánból érkezett „Zen kertek alapfokon” című könyvet tartalmazó levél begyűjtésébe, melyet akkor „Én aztán nem cipelek ilyen vastag leveleket. Nem férnek el tőle a szórólapok!” felkiáltással tartott vissza a postás. De Ani együttérző volt, mert a szórólapokért a postás a munkaideje alatt tudott plusz pénzt keresni más cégtől. Ani együtt örült vele, amikor elképzelte, milyen jól jönne neki is, ha, amíg az öregeket pelenkázza a Hospice-ban, még mondjuk lenne egy chat operátori munkaköre is, és szexi üzenetek küldözgetésével múlatná az időt és töltené fel bankszámláját.

Legközelebb három hét múlva jutott eszébe az ajánlott levél, amikor a megkopott cetli előkerült a mosásra ítélt télikabát zsebéből. Kukába dobta, majd azt mondta magának:

– Ha ki akarsz szúrni valakivel, küldj neki ajánlott levelet.

Szilágyi-Nagy Ildikó