Egyszer erdei vadászházban szeretnék lakni, hajópadlós szobákban vaskályhával a sarokban, aminek a melege befűti az egész házat. Sötétbarnára öregedett, vastag gerendák hordoznák a mennyezet deszkáit, lüszterlámpa függne az asztal fölött, úgy kellene fölcsavarni a lángot, ha este olvasni szeretnék. Kevés bútor volna a házban, azok is egyszerűek, a ruhásszekrény ajtaja kissé nyikorogna, amikor kinyitom. Ismerős volna az a zaj is, ahogy a faragott széket elhúzom az asztaltól, hogy oda ülhessek. Vizet a kinti kútból húznék, fehérzománcos, fafedeles vödör szolgálna az ivó- és a főzővíznek, kis nyeles fandliból merném a vizet belőle. Sparhelt állna a konyhában, mélyen lehajolva raknék benne tüzet a környéken gyűjtött száraz ágakból, piszkavassal igazgatnám a vaskarikákat a lábos alatt. Volna egy kormos fenekű fandlim is, ami éppen beleillene a legnagyobb karikába, eleven láng nyaldosná alulról. Ébredéskor a nyitott ablakon át hallgatnám a korareggeli madárkoncertet, megtanulnám, melyik dal melyik madárhoz tartozik. Télen a nyulak bejönnének egészen az ablakom alá, a függönyt óvatosan félrehúzva nézném őket, ahogy a kiszórt kukoricát eszik.

Egyszer kastélyban szeretnék lakni, amit sétautakkal szabdalt park vesz körül, csikorogna a kavics a talpam alatt, ahogy közelednék hozzá. Elölről kocsifelhajtó vezetne a díszes kapuhoz, hátul egyenesen a parkra nyílna a dupla üveges ajtó, ott reggeliznék a fehér kerti asztalnál, amit fehér fonott székek vesznek körül. Odabent kongna a léptem a fogadóterem márványpadlóján, metszett tükrökben látnám magamat megsokszorozva. A nagy épületben nem is ismernék minden szobát és zugot, időnként úgy kellene fölfedeznem őket. A saját szobáimat persze jól ismerném, a hálószobámat a széles ággyal, mellette a kényelmes fürdőszobával, amelynek ablakai a parkra néznek, a könyvtárszobámat körben a mennyezetig érő, könyvekkel teli polcokkal – alul a fóliánsok, följebb a kisebbek –, körben rézrúd futna, hogy a politúrozott létrát a kellő helyen rá lehessen akasztani. Széles, faragott íróasztal mellett ülnék, előttem papír, kezemben toll, az ablakon kinézve figyelném, ahogy a kertész a rózsákkal bíbelődik.

Egyszer hosszú parasztházban szeretnék lakni, végig a ház hosszán téglából kirakott tornác húzódna, előtte széles udvar, tyúkok bóklásznának benne, persze kutya is volna, a macska inkább csak enni járna oda valamelyik szomszédból. Nyáron hűvös volna a kicsi ablakos ház, de legtöbbször nem bent időznék, hanem a kertben foglalatoskodnék, bár tudnám jól, hogy nekem úgy soha nem fog teremni, mint annak, aki ebbe beleszületett. Volna egy nagy diófa a ház előtt, alatta asztal székekkel, vasárnap ott ebédelnék tyúkhúslevest, de az első merítéssel szigorúan megvárnám a déli harangszó végét, ahogy a nagyszüleim is mindig megvárták.

Egyszer polgári villában szeretnék lakni, ahová éppen annyira hallik oda a villamos zörgése, hogy csak akkor tudatosuljon bennem, ha odafigyelek rá. A sárgára festett, fehér ablakkeretes villa homlokzatának síkját rizalit gazdagítaná, fölötte kis oromzaton kerek padlásablakkal, ahol a galambok járnak ki-be. Odabent a házban a parkettás szobák során kétszárnyas ajtók tárulnának, magas ablakok engednék be a napfényt, ha fölhúzom a redőnyt. Az egyik sarokszoba volna a dolgozószobám, körben könyvespolcokkal kibélelve, szemből a nappali, jobbról a hálószoba nyílna, annak tulipánfára nézne az ablaka. Nagy terasza is lenne a villának, ott üldögélnék sokat, nézném, ahogy a madarak bujkálnak a bokrok ágai között, és nem gondolnék semmi fontos dologra, csak örülnék annak, hogy élek.

Egyszer valamelyik álmomat úgyis valóra váltom. Hiszen az álmok arra valók, hogy valóra váltsák őket.

Bencsik Gábor