Olyan világ lett, hogy az ember lassan semmi másra nem vágyik, csak arra: ágyban, párnák közt halhasson meg – ráadásul, ha kérhet még egy dolgot, ilyen sok mindent az Úrtól (nem, persze, hogy nem kérhet, de tegyük fel, csak a játék kedvéért, hogy esetleg mégis): ne kamerák előtt.

Mert oda jutottunk, hogy lassan mindenki halála kamerák előtt zajlik, amelyek aztán, hogy is kell mondani, bejárják a világhálót. Volt néhány önfeledt pillanat az életemben, amikor Facebookon, Instán, TikTokon és az X-en minden hülye csatornára feliratkoztam, amit az algoritmus feldobott. Csak úgy nyomogattam a Follow-, Követés-gombot, mert éppen szellemi restségben fetrengtem, és nem tudtam rászánni magam semmi értelmes cselekedetre. (Arról, hogy ezt az állapotot épp a telefon nyomogatása váltotta-e ki, most ne beszéljünk, hiszen vagy a tyúk volt előbb, vagy pedig a tojás.)

Bár ne tettem volna. (S bár maradtam volna benne végig, hogy megint idecitáljam a költőt.)

Ugyanis azóta szinte minden második kisfilm, videó, pár másodperces jelenet azt mutatja, ahogy éppen meghal valaki. Igen, tudom, hogy Önöknek is.

Lelövik, kirabolják, megkéselik, élve eltemetik, felakasztják, elgázolják, agyonverik; ha meg nem szándékosan, akkor véletlenül: beleesik az ipari gépbe, halálos közlekedési balesetet szenved el, megbotlik és szétmegy a feje, napestig folytathatnám, de émelyegni kezdtem.

Tehát az elmúlt néhány évben elhunyt emberek jelentős százaléka nem úgy halt meg, ahogy évszázadokig, évezredekig mindenki: viszonylagos magányban, vagy – erőszakos halál vagy baleset esetén – „csak” azoknak a társaságában, akiknek „köszönhetően” a fenti helyzetek előálltak. Nem, nem bizony: vagy egy ipari kamera vette fel, amint éppen meghalnak, vagy valami oktondi videózó, aki – elég gyakran véletlenül – épp megörökítette a végzetes pillanatokat. De soha nem voltak egyedül. Mindig mások – tkp. a nagyvilág – szeme előtt haltak meg.

És onnan kezdve, hogy is mondják: virális lett a tartalom.

Mindenki és bárki megnézheti, akinek van ráérő néhány másodperce.

A halál nem szentség, nem misztérium, nem titok, és nem magánügy többé, nem bizony. Hanem közügy, sőt közpréda, amit mindenki és bárki megtekinthet, nem is egyszer, hanem az idők végezetéig akárhányszor. Újra és újra, kuncogva vagy borzadozva, másnak mutogatva vagy egymaga rájárva az élményre, hiszen – gondolom – ez is egyfajta drog: mivel félünk tőle, folyton foglalkoztat, mi történik azokban a percekben, másodpercekben. (Ja, jut eszembe, már kórházi ágyon meghaló embereket is filmeznek meghalás közben, míg a háttérben egy palliatív szakember/szakasszony magyarázza szenvtelen hangon, mi történik éppen, hogyan hangzik és milyennek látszik, teszem azt, a „páciens” kapkodó lélegzése az utolsó percekben, amely már biztos jele a halálnak.)

Rettenetes ebbe még belegondolni is.

Régen, a múzeumokat járván és a különféle (összerabolt és közszemlére tett) múmiákat nézegetve is mindig belémhasított: micsoda perverz, erkölcstelen dolog az, amit éppen művelünk. Más emberek holttestét nézegetjük. Szegények, ők csak mindenki tekintete elől jól elrejtőzve pihenni akartak az idők végezetéig (a feltámadásig, utolsó ítéletig stb.), mi meg kiástuk őket, és kiraktuk a múzeumokba, az üvegek mögé, arcukon a haláluk és haldoklásuk esendőségének és riadalmának minden nyomát feltárva, megmutatva, mutogatva.

Szegények múmiák, szegény holttestek – még élő ember korukban biztos, ezer százalékig biztos, hogy nem így akartak tovább… no nem létezni, csak lenni (vagy nem lenni, persze). Biztos nem az volt a vágyuk, hogy turisták fényképezgessék, és naponta több száz, netán ezer szempár nézzen rájuk az üvegen túlról. Ha van valami lélek, mely esetleg a test közelében lebeg mindörökké, vajon mennyit sikított és sivalkodott emiatt? És a bamba turisták meg sem is hallották soha, csak csináltak még egy képet egy jobb szögből, mert onnan jobban látszik az arcán/testtartásán a halálfélelem.

És most ugyanitt tartunk, vagyis egy lépéssel előrébb, de morálisan egy lépéssel (sok lépéssel) hátrébb. Lassan mindenki halálát élőben mutatja valaki vagy valami, és ha nem is film, de legalább egy fénykép készül már az éppen utolsót lélegző haldoklóról is a kórházban, és előbb vagy utóbb kikerül.

Pedig a halál magánügy; a haldoklás magányos és diszkrét tevékenység, nem az egész világ szeme elé való; a hozzátartozók szeme elé sem való, de ők nem válogathatnak – és eddig is kibírták valahogy, aztán meg rájuk is sor került.

De az, hogy az egész világ lássa, és ha akarja, újranézze, kimerevítse a képet, kifényképezze a lényeget, aztán megint újranézze, és ezt így, a végtelenségig… hát ez a legrettenetesebb gondolat, amit csak el lehet képzelni. Engedelmükkel: harmadszor is idézem a költőt: ne ily halált adja, Istenem, ne ily halált adj énnekem. Márpedig könnyen lehet, hogy ilyen lesz: és semmit nem tudunk tenni ellene. Ha ebbe jobban belegondolunk, könnyen meg is bolondulhatunk, ezért arra biztatok mindenkit, hogy itt és most álljunk meg a dolgok továbbgondolásával: ennyi elég volt.