Angyalok szárnyából kupolát formáz a Teremtő – alatta születek ma éjjel. Pásztorok nem jönnek, csikorog a villamos, részegek sörösüvegeket dobálnak az utcán, abban hisznek, hogy nem kell hinni a túléléshez. Angyalok szárnya alatt hit, remény és szeretet, „e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” Ha ma éjjel tényleg újraszületek, megfogom a kezed, és együtt sétálunk végig a körúton, nem lesznek részegek, se rendőrök, nem lángolnak a kukák, mint a csipkebokrok, és amikor odaérünk ahhoz a kapuhoz, finoman bekopogunk.
„Mert nem hazudik az a látás; ha késik is, várjad azt: mert bizonynyal eljő, nem marad el.” (Habakuk próféta könyve 2,3)
Láttam, ahogy nők a testüket bocsátják áruba mocskos ruhás kamionsofőröknek, hallottam, ahogy egy férfi kurvát rendel magának adventben. Amíg a kurva megérkezett, a férfi cigarettázott. Várakozott, időt töltött, felbontott egy sört. A nőn lila ruha volt, a férfi káromkodott, hogy miért nem vörös, szűk ruhában érkezett. Ő azt akarta, azért fizetett. Miközben a férfi szorosan a nő mögé állt, a kurva imádkozott. Csak egy imádságot ismert: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben…” – Ráháb jut eszembe, a parázna asszony, aki megtalálta Istent, és aztán hitt benne. Hitem minden este kimosom és kiteregetem, ha megszárad, felveszem.
„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul… szárnyra kelnek, mint a sasok; futnak, és nem lankadnak meg.” (Ézsaiás próféta könyve 40,31)
Reménykedem, hogy nem vagy rossz, csak félreismertelek. Hogy adventben nem olyan leszel, mint hétköznap, amikor cipővel lépsz a frissen kitisztított szívemre. Hogy csak én olvastalak rosszul, talán szemüveg nélkül, ezért látom azt, hogy nem az a könyv vagy, amit esténként szívesen kinyitnék. Reménykedem, hogy képes vagy remélni, legalább adventben, hogy Istent nem szakállas öregembernek képzeled, akit be kell tenni egy nyugdíjasotthonba, hogy ne rontsa a levegőt, amikor a barátaid megérkeznek a puccos partidra. Reménykedem, hogy megmarad a hit, a remény, a szeretet – de leginkább ember tudok maradni melletted is.
„Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom: örüljetek!” (Pál levele a filippiekhez 4,4)
Rózsaszínben érkezem, azt mondják, jól áll. Valaki hozzám lép, mosolyog. Nem tudom, ki lehet. Azt mondja, örömhírt hozott a pásztoroktól. Nem ismerek egyetlen pásztort sem, mondom neki, mire azt feleli: pedig ők azt mondták, már találkoztatok. Az üzenetet azért nem e-mailben küldték, mert még nincs bekötve a net ott, ahol ők élnek. Ezen csodálkozom. Rég nem jártam olyan helyen, ahol nincs internet, mégis boldogok az ott élők. Örülök a pásztorok üzenetének, mert az van benne, hogy holnap megszámolhatom a csillagokat a fekete égbolton, és mindezt addig csinálhatom, amíg meglesz a létra minden foka, amin feljuthatok apámhoz, akit majd tíz éve nem láttam. Esténként, amikor imádkozom, próbálom felidézni az arcát, de lassan elnyeli egy súlyos szürke ködfelhő. Amikor utána nyúlok, a kezemben marad a mosolya.
„Abban nyilvánította ki az Isten a hozzánk való szeretetét, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte a világba, hogy éljünk általa.” (János első levele 4,9)
Ezek közül pedig legnagyobb a szeretet. Ez jár a fejemben, miközben William Blake művét nézem: „Angyalok Krisztus teste felett”. Nem merek lélegezni, nehogy megrebbenjen az angyalok szárnytolla. Nem merek lélegezni, nehogy megkarcoljam az időt. Sosem láttam még ennyire szépet, mint ez a kép. Törékeny a jelenet, akár a szeretet. Áttetsző pillanatokból teremtette meg a Jóisten. Szeretem Krisztust, mondanám, de belém fagy a szó, az angyalok rám néznek a képről. Nincs szemük, mégis látom, ahogy kinyitják – ha lenne nálam gyertya, meggyújtanám, és bevilágítanám vele a sötét barlangot, hogy Jézus lásson, és ne féljen, amikor feltámad.
Ha ma éjjel újászületek, nem leszek se kurva, se angyal, csak valaki, aki megírta ezt a szöveget, válaszüzenetként a pásztoroknak.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.