Egy újabb év közeledik a vége felé. Az ember még nem is igazán hangolódna az ünnepre, hiszen arra még egy hónapot kell várni, de az üzletek polcairól az arcunkba csap a készülődés hangulata. A kirakatokat díszekkel, fényekkel ékesítik, mindenhol a nagybetűs akció fogad, azt sugallja minden, hogy igyekezz, készülj, vedd meg minél előbb, ne maradj le! És hozzákezdünk, megvesszük. Megvesszük a díszeket, az ajándékokat, lefoglaljuk a szállodát, elengedjük magunkat, hogy sodorjon magával az adventi láz. Hogy karácsonyt várunk valójában, az már nem sok embert érdekel, hogy Jézus születésére emlékezünk, az talán még kevesebbeket, annál inkább a pihenés, a munkaszüneti nap, a buli, a lazulás. Egy adventi koszorút azért csak veszünk, mert különben vasárnaponként mi a fenét raknánk ki a közösségi oldalakra, giccses idézetek kíséretében?

A keresztény világ a negyedik század óta ünnepli az adventi vasárnapokat, bár azóta rengeteg változás történt az egyházak életében is, de gondoljunk bele, milyen csodás dolog, hogy egy hagyomány ennyi ideig fennmaradt. Amikor a kereszténység üldöztetése megszűnt, megállapodott az egyház, amikor a hunok épp a dél-orosz sztyeppén hódítanak, amikor a mai Amerika földjén még a maja városállamok fénykorukat élik, abban a században kezdi az egyház ünnepelni az adventet, az adventus Dominit, az Úr eljövetelét. Felfoghatatlan az idő, ahogyan az is, hogy még ha eltorzult formában is, de létezik ez az ünnep. Azok is gyújtanak gyertyát az adventi koszorún, akik nem várnak semmit a karácsonytól, akik nem ünnepelnek semmit, gyújtanak, mert az olyan szép. Fényekkel díszítik az otthonaikat, mert az olyan megható, vagy mert olyan ünnepélyes. Ilyenkor még a templomot is felkeressük néha, még azok is, akik egyébként szinte egész évben be sem teszik a lábukat oda.

Valójában csupán a fényt éhezzük. A hosszú esték, éjszakák, a rövidke világos nappalok, a napfény hiánya mindenkinek nehéz, akár belátja az ember, akár nem. Vágyunk valami ünnepire, fényesre, melegségre. Bár nyilván mást jelent egy hívő számára az adventi időszak, mint egy nem hívőnek, de a lélek mindkét esetben az emelkedett hangulatot óhajtja. Mert adventi vasárnapok ide vagy oda, dolgozni kell, futni, megvenni időben a mikuláscsomagokat, a karácsonyi ajándékokat, elrendezni a hétköznapok gondjait, de hétvégén, amikor meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún, a gyertyafény és a fenyőillat egy kevés megnyugvást, egy gyertyalángnyi fényt csempész a komor hétköznapokba. Hívőként azt mondanám, hogy nem ér semmit, ha nem várjuk valóban Jézus születésnapját, keresztyénként azt mondom, adjuk át, őrizzük a hagyományt, anyaként csak csendben elkészítem a koszorút, hogy a fiaimmal együtt gyújtsuk meg az első gyertyát a ránk következő vasárnapon.

Lőrincz P. Gabriella