A zene lerajzolható

Vaszilij Kandinszkij: Metsző vonalak, 1923

A zene lerajzolható. Akár abszurdnak is tűnhet ez a felvetés, pedig a kérdés nyitja voltaképpen a feladat megközelítésének módszerében rejlik. Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy minden lerajzolható a direkt ábrázolás nyelvén, vagy a metaforák, szimbólumok és egyéb áttételes idézetek módozataival, egészen akár a filozófiai „semmi” kategóriájáig (ez az érintetlen papír, de nevezzük ezúttal inkább „ürességnek”), miért akadnánk fenn egy olyan hatás rögzítésének szándékán, ami hallásunkat érinti, ezért nem kell egyebet tenni, csupán az élményt egy másik érzékszervi szféra nyelvezetébe áthelyezni. A halláséból a látáséba. Mert jóllehet a zene elvont, ámde az ábrázolás is lehet az, amellett persze, hogy megvan a lehetősége akár tárgyiasként is megszületni. S ha a hangzás lerajzolhatóságának gondolatát érintjük, akkor nem újdonság, hogy a zenei dallamok mentése, megőrzése és továbbélése évszázadokon keresztül éppen a manuálisan kialakított dallam-ábrázolási kódok útján történt, a hangjegyek, tabulatúrák többszöri és igen látványos képi alakváltozásainak történetével, ahol a jelzések, modusok, hangok mozgását lineáris irányban ábrázolták különféle vonalrendszerekre ültetve; ez pedig idővel tovább gazdagodott a ritmust irányító ütemjelzéssel és egyéb „olvasható”, utasításértékű jelképekkel. Csakhogy a hangjegyírás, a notáció lényege és célja éppen abban áll, hogy minden szemlélője számára – időhatároktól függetlenül –, mindenkor egyazon zenei tartalmat közvetítsen, ahhoz hasonlóan, ahogy a könyv nyomtatott teste is a betűk-szavak-mondatok egységében örök érvényűen bárki számára ugyanazt nyújtja. S mégis, minden olvasó másképpen fogadja magába a tartalmakat, saját kultúrája, tárgyismerete, témában való tájékozottsága vagy szellemi adottságai függvényében. De hát a zene élvezete sem a lejegyzett ábrák látványát jelenti, hanem az azokból életre keltett hangzások lenyomatát, amit viszont minden agy, szellem, individuum a saját érzelmi kromatikája szerint dolgoz fel vagy él meg és át. A kép-zene és a zene-kép oda-vissza átjárhatósága, vagyis a műfajok transzcendens egymásba ágyazódása evidencia, ezt a hangok és a rajzolt vonalak megnevezésére használt kifejezéseink is kellőképpen alátámasztják, hisz mint vitalitás-effektusokról egyaránt állíthatjuk vonalról is, hangról is, hogy: szaggatott, hajlított, hosszú, rövid, kitartott, párhuzamos, visszatérő, ismétlődő, erőteljes, fokozódó, gyengülő stb.

Viszont a rendszeren akár fordíthatunk is. Ám ekkor már nem a lejegyzett hangokat keltjük életre dalban vagy hangszeren, hanem a zenét írjuk vissza rajzi benyomásként szabadon szárnyaló érzelmi rezonanciánkkal, viszont nem kottavonalakra, nem tabulatúrára, nem a zene univerzális rögzítésére alkalmazott jelek használatával. És nem lineárisan balról jobbra haladva, hanem a teljes képfelületet egyenértékűként hasznosítva, így az elvont zene lényege elvont képi formavilágba lesz átoltva. Erre szolgálnak a kéz nyomvonalai. Az elkészült rajznál (nem a műveletnél!) – a kottaformától eltérően – megszűnik a kiolvashatóság időbeliségének igénye. Mert amíg a zene élete mindig „időben történik”, aminek kezdete és befejezése is van, addig a képnek nincs semmilyen „ideje”, nincs se eleje se vége. Mert a látvány, ha már elkészült, az attól fogva: van. S ha őszinték voltunk önmagunkhoz, személyre szólón rögzíthetjük érzelmeinket a hangzást lekövető gesztus-vonalainkkal, estleg hozzáadott színekkel, mert ahogy a szinesztézia is igazolja, a színek erős érzelmi kisugárzással és „hangzásbéli” jelentéstartalommal rendelkeznek. Végül így születik meg a hallhatónak láthatóvá átformált személyes arca: egy tárgynélküli kép, vonalak, foltok, tónusok érzelmi kombinációiban. Mintha a karmesteri pálca az éterbe (vagy papírra) rajzolná a dallam színes vagy fekete-fehér vetületét. Mindez erősen személyiségfüggő, aszerint, hogy a lelki műszer antennái hogyan rezonálnak a hallhatóra.

Liszt Ferenc A bölcsőtől a sírig című zenekarra írt szimfonikus költeményét Zichy Mihály hasonló című rézmetszete inspirálta, vagy Muszorgszkij Egy kiállítás képei zongoraciklusában Viktor Hartmann festő műveinek ihlete van jelen; de szintén a kölcsönösség jegyében bomlottak ki az impresszionizmus zenei és képzőművészeti áramlatának virágai is, ahogy Debussy muzsikájával és Monet festészetével az impressziók színes húrjain elindult a játék. Viszont Arnold Schönberg zeneszerző, aki festőként az expresszív, majd absztrakt nyelvezetben látta az átjárhatóságot kép és hangzás rokoníthatóságának szférájában, meglehetősen nagyot lendített a síkábrázolás tárgyiastól eltávolodó, filozófiai értékrendű megközelítése felé. Festői tapasztalata érzékenyen visszahatott zeneújító lépéseire, ami viszont a kortárs festészet gondolatiságában is érzékelhető nyomokat hagyott. Kandinszkij piktúrájának absztrakt elemrendszere kiváló illusztráció a hangzás megjelenítésére. Igaz, már Newton megalkotta szín-hang analógiáját, aztán századok múlva Miró is foglalkozott a zene képi lehetőségeivel, mégpedig úgy, hogy a hangzás érzésvilágát színkorongokba ültette át.

A kirobbanó újabb technológiákkal már megvalósították a lehetetlent is. Például a színorgonák megjelenésével a klaviatúrán közvetíthető optikai hangszintézist, az elektronikus adaptációkat, amivel vizuális adatokból hangot állítanak elő; és természetesen ez az eljárás fordítva is érvényes.

Leonardo da Vinci szerint a festészet nem más, mint néma zene. A zene pedig nem más, mint hangzó festészet. A belső látás és a belső hallás forrásvidéke.

Árkossy István