Ébredéstől elalvásig ömlenek ránk a hírek, adatok, vélemények; egyszer érdemes lenne úgy tölteni a napot, hogy folyamatosan számoljuk, pontosan hány. A végeredmény alighanem döbbenetesen magas lenne: nem több tucat, hanem több száz. Reklámok, pletykák, világhálós fórumok és híroldalak, kommentek, boltok akciós termékei, gazdasági prognózisok, a járványhelyzet statisztikái, kulturális élmények… E hírek és tények túlnyomó része másodlagos-sokadlagos, pillanatokon belül áthalad a tudatunkon – hála Istennek, teszem hozzá, hiszen rövid úton beleőrülnénk, ha minden ránk zúduló értesüléssel érdemben foglalkoznánk. Nem lehet folyamatos készültségben élni, mindenre fogékonyan, szüntelen meghatottságban. Néha viszont olyan hírt kapunk, amely valósággal letaglóz, és felülírja a napunkat, a munkatervünket, a gondolatainkat.

Ez történt velem múlt hétfőn délelőtt. Napi munkám felvezetéseként megnyitottam a bejáratott honlapokat, és az egyik portál főoldalának jobb szélén azt láttam: Elhunyt Adam Zagajewski. Megakad a lélegzet, a tekintet hitetlenkedve megmerevedik. Életem egyik kiemelkedően fontos, talán legfontosabb költője hunyt el. Igaz, hogy hetvenöt éves volt, de bennem makacsul ötvenhat évesen élt, abban a testi valójában, ahogy 2001-ben megismertem őt egy krakkói templomban – az évtizedek során nem vettem tudomást az öregedéséről. Igaz, a sajátoméról is csak alig.

A lengyel, az angol és a magyar sajtó nekrológjai egyöntetűen megállapítják, hogy a kortárs világirodalom egyik legjelentősebb költője távozott. Ennek a kijelentésnek részleges alátámasztása, hogy Zagajewski hosszú évek óta a Nobel-díj egyik fő esélyesének számított – gyakorlatilag minden mérvadó szakmai körben, kivéve a méltóságos Nobel-bizottságot. Azért fogalmazok úgy, hogy a Nobel-díj esélye csak részleges alátámasztása a költői nagyságnak, mert ez a legrangosabbnak minősülő irodalmi elismerés afféle totó-lottó játszma, és az évtizedek során a legkülönfélébb aktuálpolitikai, földrajzi s kulturális szempontok függvénye lett. Ezt jó néhány példával alátámaszthatnánk, ha sorra vennénk, kik részesültek a díjban – és kik nem (például George Orwell, Jorge Luis Borges, Milan Kundera). Mindegy is, ez messzire visz, egy másik írás témája. Most elég annyi, hogy lengyel vonatkozásban általános meglepetést keltett Wisława Szymborska 1996-os díjazása az akkor még élő Zbigniew Herbert, Sławomir Mrożek, illetve Tadeusz Różewicz ellenében. Amikor pedig két évvel ezelőtt bejelentették, hogy az utólag kiosztott 2018-as Nobel-díjat az akkor ötvenhét éves lengyel Olga Tokarczuk kapja, egyértelművé vált, hogy Zagajewski már nem fogja megkapni – ha pedig mégis, akkor csak úgy, ha még húsz évig él. Ez nem következett be.

Zagajewskit többször faggatták a Nobel-esélyesség lelki terhéről. Egy 2017-es interjúban úgy fogalmazott: „Az év 363 napján egyáltalán nem gondolok a Nobel-díjra. Egy nappal a díj hivatalos bejelentése előtt viszont minden évben valósággal megbénulok. Tudom, hogy a friss Nobel-díjas valóságos rémálmot él át: az elismerés legalább egy évet elrabol az életéből. Doris Lessing írónő azt mondta nekem, hogy a Nobel-díja utáni esztendő élete legrosszabb időszaka volt. Ez nem vicc, ez elől nincs hová rejtőzni. És a díj a rémálom mellett hatalmas megtiszteltetést is hoz. Tehát én minden évben csak két napig gondolok a Nobel-díjra. Azután megfeledkezem róla, és 363 napig nyugalomban élek.”

Zagajewski a valóságról beszél: például Szymborska a Nobel-díj átvétele után négy évig képtelen volt verset írni, és a sajtóhisztéria az 1980-ban kitüntetett Czesław Miłoszt is rettentően megviselte. A legrangosabb irodalmi körökben ezt a jelenséget úgy nevezik: stockholmi tragédia.

Zagajewski Krakkóból emigrált Franciaországba 1982-ben, és oda is tért vissza 2001-ben. Haláláig ott élt, a Karmeliták utcájától nem messze. Az óvárost övező híres körparkban áll egy táblával ellátott pad, amelyet a város Adam hetvenedik születésnapja alkalmából az ő nevére keresztelt. Naná, hogy ültem ott, még szép. Ha Krakkóban járnak, néhány percig Önök is elidőzhetnek ott.

Zsille Gábor