Ha választhatok a közösségi közlekedés eszközei között, mindig a villamost választom. Be kell vallanom, nincs ebben semmi környezetvédelmi megfontolás, egyszerűen jobban szeretek azzal utazni. Lehet, hogy ez az elfogultság abból az időből való, amikor a villamosjegy olcsóbb volt, mint a buszra szóló? Mert hiszen olcsóbb volt, jól emlékszem még az 50 filléres villamos és troli vonaljegyre meg a 75 filléres átszállóra is, miközben a buszjegy egy forintba került. Az ember lehetőleg tartott magánál ötfillérest, nehogy a kalauz azzal tagadja meg a pontos visszaadást, hogy elfogyott az aprója. Szóval lehet, hogy ez az oka, de inkább a villamosnak, hadd fogalmazzak így, az emberközelibb lénye. Mitől emberközelibb? Nehéz megfogalmazni, érezni annál inkább lehet. A busz önálló lény, akarata van, meg kell köszönnöm, ha hajlandó vinni egy darabon, a villamos viszont hűségesen szolgál, fut a maga kijelölt pályáján, befogad és visszavárva utamra bocsát.

Gyerekkoromban, Budapesten a közelünkben járt a 38-as járat. A Kerepesi út és a Hungária körút kereszteződésétől indult, a laktanya mellől, átellenben a Nyalóka-piaccal, ahol Szerzőék és Dajcsék árulták a zöldséget. Végigzötyögött a Hungária körúton az MTK-pályáig, ott befordult a Kerepesi temető felé, a Teleki téren át a Népszínház utcáig, a Blaha Lujza térig. Húsz percig tartott az útja. Járt busz is a Kerepesi úton, fele ennyi idő alatt tette meg ugyanezt a távot, mégis mindig villamossal mentem, a gyerekeknek van idejük, csak az idősek sietnek.

Hatalmas szerkezet volt ez a 38-as villamos, súlyos és magas, mégsem félelmetes, inkább otthonos. Ma már tudom, hogy még a Monarchia idején építette a Schlick-Nicholson cég, tehát amikor én utaztam rajta, már legalább fél évszázada szolgált. Pontosan föl tudom idézni, elég, ha becsukom a szemem, itt van előttem az egész. A lenyitható rács a lépcső tetején, erőteljes mozdulattal kellett fölrántani, hogy beléphessek. A nyitott előtér, jó időben itt álldogáltam, néztem, ahogy a táj elfut mellettem. Odabent, az elhúzható ajtón túl csíkos lécekből készültek az ülések, kettő-kettő egymásnak háttal. Volt olyan kocsi, amelyikben az egyik oldalon pad futott végig, csíkos lécekből az is. A tetőről lelógó, csepp alakú fogantyúk hangosan koppantak a tetőn, ahogy a jobbra-balra billegő villamos kilengette őket. A tető alatt két végén lelógó szíj futott végig, csengővel összekötve, azt rántotta meg – közép kész, kocsi indul – a kalauz, hogy jelt adjon a vezetőnek az indulásra.

A 38-as járat régen megszűnt, kiváltotta a metró. Képzeletben néha mégis utazom vele. Késő este szállok föl a Népszínház utcai végállomáson, az egész villamosban egyedül ülve várom az indulást. Odahallom a Nagykörút zaját, különben csönd van. Új utasok jönnek, két asszony súlyos cekkerekkel, hosszú kabátos, lakkcipős cigányzenész, még csillog a szemében a belvárosi étterem fényessége. Mire hazaér Kőbányára, biztosan kialszik a fény. Furcsa alak kapaszkodik föl a lépcsőn, középkorú férfi, nyűtt kalapban. Vannak költők, akik csak elgondolnak verseket, soha nem írják le őket, azok éppen ilyenek lehetnek. Elindulunk végre, végig a Népszínház utcán. Föltámad a szél, a drótra feszített utcalámpák imbolyognak. Nézem az utcát az ablakon át. Valaki siet a járdán, és ahogy mellé érünk, rám néz, én őrá. Egy pillanatra összekapcsolódik az életünk, aztán soha többé, különös érzés ebbe belegondolni. Már a Hungária körúton járunk, a laktanyák csöndesek, a magas kerítésen túl nehéz szagú termekben alszanak a katonák. Túloldalt lakóházak, néhány ablak világos, villanásnyi képek otthonokról, ők ott bent a fényben és melegben, én kint a sötétben. Megérkezünk a végállomásra, mindenki leszáll, szótlanul siet hazafelé, csak a lépteink kopognak. Jó most már ébredni a valóra, fölkelni az ágyból, kinézni az ablakon, figyelni, ahogy vörösbarnába öltözött fákon túl elzörög az utcánkban a 12-es villamos.

Bencsik Gábor