A Kis-Duna holtága és annak egyik partszakasza fontos tere volt az életemnek több korszakomban is. Áttetsző rétegekként rakódnak egymásra az emlékek. Mindig azt látom, ami éppen történik, de sokszor megesik, hogy az emlékezet egy korábbi réteget is megmutat, bevetít. Kislányként sokat bócorogtam ott, a holtágnál, a parti fák alatt, szabad stégekre vadászva. A szabad stég nagy kincs volt, mert általában lezárták őket, ám mi fütyültünk a kerítésekre és a korlátokra, átkapaszkodtunk a víz fölé kinyúló szögesdrótokon, és csak bejutottunk az áhított pallókhoz. Lógattuk a lábunkat a vízbe, néztük a túlpartot, élveztük a napfényt, az árnyékainkat, szürke gémet, szárcsát, búbos vöcsköt lestünk, apró halakat, amelyek csapatosan úszkáltak az opálos vízben. Nagyragadozóknak képzeltük magunkat, miénk volt az egész part. Aztán, amikor a stég gazdája megjelent vödörrel és horgászbottal a kezében, azonnal visszahúztuk karmainkat, elnézést kértünk, végül szemlesütve megígértük, hogy többé nem mászunk át a magánterületére. Ezt persze sosem tartottuk be. Mert a folyó közös, így gondoltuk, és azt éreztük, hogy ez egy mély és igaz gondolat.

Aztán nagyobbacska lányként kézen fogva sétáltam ott. A másik kéz változott. Elfogadó, jó kezek voltak, és mindig ugyanolyan örömmel mutattam meg a másiknak a kedvenc fűzfámat, mintha először történne meg mindez velem. A fűzfa egy idő után korhadni kezdett, nem is tudom, mi lett vele, talán egy sivító viharban ágak törtek le róla, talán az egész fa kidőlt, talán már nincs is meg. Évek óta nem jártam arra.

Nem tudom magamban elhomályosítani ezeket a rétegeket, szinteket, igaz, nem is szeretném, ha elnyomnák egymást: egyszerre látom az összeset. Egyszerre látom mindig minden magam. Látom az egész képet is.

Ugyanezt érzem, amikor a város bizonyos utcáin járok. Miközben kiflit veszek a körúti pékségben, látom a mozdulatot, ahogy évekkel ezelőtt (igaz, akkor egy másik bolt állt a mostani helyén), egy korábbi időben ugyanitt vesz nekem valaki kakaós csigát.

Egy másik alkalommal múzeumban állok egy kép előtt, a sötétlő erdőt kutatom a vászonra festett olajképen. Ugyanitt álltam már évekkel korábban is, akkor ott volt valaki mellettem. Akkor is a derengő fényt kerestem az árnyékfák lombjai között, most is, csak azóta máshogyan keresem azt.

Megint máskor barátokkal ülünk egy étterem teraszán, a férfiak testes, sűrű vörösbort isznak, én könnyű fehéret, vidám történeteket mesélnek, hangosan felnevetnek időnként. Miközben a beszélőt nézem, mögötte, a háttérben megannyi történetem sorjázik, megannyi emléket vetít ki a tudatom. Nézem, de nem őt látom, hanem inkább mögé látok, oda jutok el a pillanat töredéke alatt, ahová már senki nem tarthat velem. Nem tudják, hogy ilyenkor többes világban élek, titkokkal terhes, többrekeszes világban. Nevetni ilyenkor nem tudok a történeteken, mert a nevetés a pillanatnak szól, talán csak egy derengő, idő fölött átnéző, valami nagyon távolit fürkésző félmosoly jelenik meg az arcomon. Az a fajta derű és nyugalom, ami a veszteségekből is építkezni tud: a mulandóság fölött a maradandót hirdeti. Amit az etruszkok szobrain vagy a görög korékon is láthatunk. Amikor egyszerre több szférában is lehet a halandó ember. Bejártam azt a mosolyt sokszor.

Így válik egyre gazdagabbá, mélyebbé a tér, a városok, az utcák, a kapualjak, az erdők, az országutak, a végtelen rét egy kis darabja, amelyeket az emlékezetem megszentelt csókokkal, tekintetekkel, ígéretekkel, gyászokkal és veszteségekkel. Ezekben a terekben mindenkim ott van velem újra.

Mert mindig miénk a világ önmagunkban elkerített, pici része.

Mirtse Zsuzsa