Előszeretettel szörfölök a neten. Bújom a Facebookot, a Youtube-ot és az Instagramot, vadászom az információt, az ingert, a contentet. Az egyik alkalommal beleütköztem képek, videók és zenék egy olyan csoportjába, amelyek különféle tereket ábrázolnak, erős atmoszférával, egyedi hangulattal. Ahogy néztem ezeket a képeket, megértettem, hogy én valójában ebben, ezekben a terekben élek, nincs más választásom, hiszen lényegileg ilyen terek vesznek körbe.

Itt ragadtam.

Akármerre ténfergek, akármennyit futok, akármilyen kétségbeesett vagyok, innen nincs menekvés. Ennek a világnak a része vagyok már.

Mindenfelé zöldessárga tapétás fal, amit néha csupán egy-egy konnektor tör meg. Vastag oszlopok, a mennyezeten hideg fényű, négyszögletes lámpák. Backrooms (magyarul kb. hátsó szobák), így hívják ezeket a fajta tereket. Aztán van ennek számtalan leágazása is, poolrooms (medenceszobák), mallsoft (bevásárlóközpontok), playrooms (játszóházak), a díszlet változik, de a lényeg marad.

Ember semerre, használati tárgyaknak még a nyomát sem látom. Csak folyosók, falak, oszlopok, lámpák.

Én egy irodaházban ragadtam.

A díszletek egy irodaházé. Lehetne élményfürdő, játszóház vagy bevásárlóközpont is, mindegy. Ugyanis nem csupán a díszlet fontos, bár az is az. A legfontosabb itt az űr és a maradványok egyvelege. A jelenlét és a jelen-nem-lét kísértetiessége.

Mert mit várnánk egy irodaháztól? Benne emberek nyüzsögnek, papírhalmokkal, dokumentumokkal, aktákkal rohangálnak fel-alá, összevissza telefonálnak, számítógépek, nyomtatók, tollak zörögnek, megbeszélések folynak zárt ajtók mögött a vezetőségi helyiségekben. A dolgozók termelik a nyereséget a cégnek, futnak a pénzügyek, a fizetések. Szépen fut a kapitalizmus.

Ha az ember végez az irodaházban, elmehet szórakozni, az öröm színtereit lakhatja be: élményfürdőket, játszóházakat, plázákat. Ezek egyúttal a fogyasztás színterei is, hiszen jelenkorunkban az öröm, legyen szó akár ételről, élményről vagy emberi kapcsolatról, mindig mint fogyasztás jelentkezik.

Szóval az ember élete ideális esetben így néz ki: ledolgozni a munkaórákat az irodaházban, aztán elmenni a bevásárlóközpontba, megvenni a szükséges cikkeket, hétvégén pedig kikapcsolódás gyanánt a gyereket eldobni a játszóházba, magunk meg megyünk az élményfürdőbe.

A termelés és a fogyasztás apálya és dagálya.

Minden mozog, hiszen a termelés és a fogyasztás merő mozgás. Aki áll, az nem termel és nem mozog. Éppen ezért olyan helyeket kell teremtenie a termelés és fogyasztás végtelen körforgásában érdekelteknek, amik a mozgásra ösztönöznek. Amikben nem jó megállni. Amikben csak mozogni lehet. Liminális terek, így hívják azokat a térfajtákat, amik a megállás helyett az áthaladásra ösztönöznek. Lehetőleg az élet összes terét liminálissá kell alakítani, hogy maximalizálni tudjuk a termelést és a fogyasztást.

Azonban most nem ez van. Nem az ideális állapot. Minden üres, régi, már néhány helyen rohadni is kezdett a fal, rozsda marja a csúszdákat, a mozgólépcsőket, a félhomály pedig mintha megmagyarázhatatlan alakoknak adna menedéket.

Az irodaház elhagyattatik, ha már nem éri meg benne dolgozni. A bevásárlóközpont, az élményfürdő, a játszóház elhagyattatik, ha nem éri meg fenntartani, mert a fogyasztás láthatatlan keze levette róla áldását. Így azonban kiderül, hogy e helyek teljes mértékben lecserélhetőek, hiszen nincs szubsztanciájuk, nincs egyéni identitásuk, nincs „lelkük” olyan értelemben, hogy a bennük mozgó ember bármilyen módon ragaszkodna e helyekhez, lenne valami eszme, amelyet megtestesítenek (Isten, haza, család, hősiesség, egybetartozás, szeretet stb.). E helyek jellegtelenek, éppen ezért fraktál jellegűek és végteleníthetők. A bennük mozgók hiába próbálták poszterekkel, személyes fotókkal otthonossá tenni az irodaasztalokat, hiába akarták művészi installációvá alakítani a reklámtáblák és áruk összjátékát, akárha valami kiállításon lennénk, hiába akarták a személyes emlékek színterévé magasztosítani az érzéki élvezet tereit, ezek a megküzdési stratégiák mind ámítások voltak, afféle üres díszletek, melyek mind a fogyasztók mind a termelők érdekeiben álltak, hogy létrehozzák őket, ám pont most, amikor a szubsztanciának kellene megmutatkoznia, jöhetünk rá, hogy a valódi dolog, ami számított, az kétféle mozgás volt, a fogyasztás és a termelés mozgása. Minden e két művelet köré épült. A terek létrehozója akár azt is megcsinálhatta volna, hogy fittyet hány a díszletekre, és amolyan tizenkilencedik századi módszerként kényszeríti a dolgozókat, hogy dolgozzanak, és kényszeríti a fogyasztókat, hogy az ő termékeit fogyasszák, ám ma már, amikor ezek a terek épültek, a biopolitika és a hatalom technológiái eléggé körmönfontak ahhoz, hogy belássák, a külső kényszerítés mindig ellenreakciót szül, ráadásul drágább és körülményesebb is, így sokkal hatásosabb módszer, ha a hatalomnak, a tőke hatalmának való alávetést belülre, az emberek lelkének közepébe ültetik, mintegy központi mozgatórugóvá téve a termelés és fogyasztás energiáit. Vágygép, keresztelhetnénk el ezeket az energiákat. Vágy, hogy jó dolgozó legyek, vágy az előléptetés, a magasabb fizetés iránt. Vágy a fogyasztás aktusainak minél hathatósabb és látványosabb prezentációjára, vágy a játékkonzolra, a tévéképernyőre, a minél drágább autóra, a kényelmes bőrfotelre.

Ám a termelés és fogyasztás technológiái, hiszen a mozgás, a soha meg nem érkezés a lényegük, továbbmozdultak, így e terek most itt állnak elhagyatva, akár Detroit autógyárai, lerohadtan, és a termelés és a fogyasztás kísértetei kísértenek bennük.

Habár e kísértetek ott voltak már akkor is, amikor emberek mozogtak a terekben. Van egy Burial művésznevű angol elektronikus zenész. Az ő In McDonald’s című szerzeménye, melyet a híres kultúrakutató, Mark Fisher is elemez egy alkalommal, hűen reprezentálja azt, amikor a nyomasztó kísértetjárás, hogy valójában csak fogyasztani és termelni akarsz, szüntelenül ott van a háttérben. A színek, az anyagok, az alakok, a fények kívánatos összjátéka, ez az egész minden, tapéta csupán, Májá fátyla, mely arra szolgál, hogy a kapitalizmus szörnyszerű mechanizmusait, melyek a falak nyomasztó habarcsául szolgálnak, jótékony lepelként fedje el.

És amikor a lényeg, a termelés és fogyasztás aktusa odébb vándorol, nem marad más, mint a puszta díszlet, az üres semmi, melyben elveszett lélekként kóválygok az örökkévalóságig. A világ egyetlen végeérhetetlen irodaházzá, élményfürdővé, játszóházzá és bevásárlóközponttá válik, miként a vágy mechanizmusa vándorol örökké mind lelkem közepében, mind a vágyaimnak kielégülést nyújtó fizikai hely képében. A társkereső-alkalmazás mint bevásárlóközpont. A túraútvonal mint élményfürdő. Nincs menekvés, hisz a termelés és a fogyasztás aktusa mindent bekebelez, mert immár nem a külső körülményekben lakoznak, hanem bennem, a lelkem közepén, így pedig minden átalakul, mert lelkem mindent átformáz.

Átformáztak engem, én pedig a lelkemmel átformázom a világot.

Mert a világ nem más, mint a termelés és a fogyasztás kísértete.

Hegyi Damján