Múlt hétfőn az Olvasó a kétségek háborgó tengerén rekedt: a cikk végéből nem derült ki, hogy a kerékpárral országúti túrázó szerzőnek vajon sikerült-e eljutnia Gyömöréből Szerecsenybe, sőt Pápára. Nos, ez az írás egy remek hírrel indul: szerző a lovaspatonai elágazásnál ráunt arra, hogy önmagáról egyes szám harmadik személyben beszél.

Jaj, a lovaspatonai elágazás, csak azt feledném… Gyakorlatilag bármely magyarországi útkereszteződésben, ahol a kocsiknak fékezniük kell, esetleg néhány másodpercre megállniuk, felgyűlik a szemét. Mintha a magyarokban kialakult volna egy tudatalatti parancs: ha az elsuhanó táj megáll, azonnal tekerd le az ablakot, és ami éppen a kezedben van, hajítsd az útszélre. Kiürült sörösdoboz, chipses zacskó, csokiszelet zörgős papírja, ötven kilométeren keresztül szállított gyorséttermi papírpohár, bármi – dobd ki az ablakon, rohadjon el az árokban, a mező szélén, az erdősáv peremén! Velem az a baj, hogy egy-egy út menti szervetlen szemétért képes vagyok leszállni a drótszamárról, és begyűjtöm. A magyar átlagnak megfelelően a lovaspatonai kereszteződésnél is tucatnyi szemét hevert, hát megálltam miattuk, s még arrébb is, több helyen. Ezért, hogy amikor öt-hat kilométerrel arrébb megérkeztem Szerecseny „főterére”, a polgármesteri hivatal előtti szelektív hulladékszigethez, nagy nejlonzacskónyi rozsdás-földes szemét zörgött a bringám kosarában.

Szerecseny nyolcszáz lakosú falu, iskola nélkül, de óvodával, és három temploma van: katolikus, református, evangélikus. Különös nevére két magyarázat létezik. Az első szerint a szokatlanul fekete termőföldjéről van szó, a második szerint – és ez a valószínűbb – valamikor a középkorban lakott a településen egy fekete-afrikai ember. Tehát megállapítható, hogy a Szerecseny elnevezés egyáltalán nem píszí, viszont súlyosan rasszista. Nem is értem, hogyan tűrhetik ezt a nyugati felvilágosult szervezetek és mozgalmak. Miért nem küldtek még Brüsszelből vagy a tengerentúlról fenyegető felszólítást a szerecsenyi községházára? Milyen kirekesztő, fajgyűlölő falunév ez… Jó, hogy nem Nyéger! Azonnal meg kéne változtatni arra, hogy Színyesbőrű. És persze az állandó bűnbánat is szükséges: mától minden este hat órakor a település teljes lakosságának össze kéne gyűlnie a községháza előtt, és féltérdre ereszkedve, egyik kézben RESPECT felirattal, másik kézben szivárványos zászlócskával bocsánatot kérnie. Ez a minimum. Na.

A szelektív hulladékgyűjtők mellett található a falu közösségi tere, a Piroska presszó. A bejárat fölötti felirat persze proli nyelven készült: Piroska presso. Mellette cégtábla: ÁFÉSZ Pápa. És az épület is időutazás vissza, a Kádár-korszakba. Naná, hogy bementem, környezettanulmány céljából. A helyiségben korsókkal és poharakkal intim életet élő úgynevezett törzsvendégek: hét férfi. Ha elkértem volna a személyi igazolványukat, tényszerűen tudnám, hogy negyvenöt-ötven évesek – ám hatvanötnek néznek ki. Őket próbálja valaki napi nyolcórás, értelmes munkára bírni… Kiváló író barátom, Bene Zoltán az efféle kocsmákat becsületvesztőknek nevezi, s most eszembe villant a kiegészítés: nemzetvesztők is.

És megint tekertem tovább a tényleg meglepően jó minőségű országúton. Néhány perc alatt megérkeztem a négyszáz lakosú Gecsére, amely a 16. századig a karthauzi szerzetesrend birtoka volt. Napjainkban sem egy metropolisz. Főutcáján (Arany János utca) haladva megpillantottam a járdaszélen álló táblát: SZERVESTRÁGYÁZÁS TILOS! Egy budapesti lakos viszonylag ritkán találkozik lakott területen efféle felirattal… Azonnal felbuzgott bennem a kuruc vér: egy költőnek akarják előírni, hová szervestrágyázzon? Hiszen az a poetica licentia (szerves) része! Mindazonáltal megőriztem kultúremberi méltóságom, és csak Gecse határában végeztem el a kisdolgom, a természet lágy ölén.

Estére pedig Vaszaron keresztül megérkeztem Pápára, ahol felfedeztem a Jókai utcai romos házat, amelyben 1841–1842 folyamán a nagyon fiatal Jókai Mór lakott, még Jókay Móric néven. Pápa hangulatos, jó hely – aki nem hiszi, járjon utána!

Zsille Gábor