A minap éppen hazafelé tartottam (igen, a János hegyről, ahol dohogtam egy jót múlt héten) (lassan át kéne alakítani a rovatcímet az én esetemben arra, hogy „Nagy Koppány Zsolt rácsodálkozik a világ dolgaira”) (vagy arra, hogy „Nagy Koppány Zsolt morgásai és dorgálásai”) (vagy arra, hogy „Miért kap nemsokára pert vagy verést a nyakába valakitől, akit megírt Nagy Koppány Zsolt?”), amikor elhajtottam egy Dacia Logan mellett, melynek oldalsó ablakán a következő viccesnek szánt feliratot láttam: „Az év autója volt. Nagyapám idején.”

Namármost. Én nem kapok pénzt azért, hogy megvédjem a Dacia Logan becsületét, nem is teszem, olyan kocsi, mint a többi, van négy kereke, és elviszi oda az utasait, ahová azok el szeretnének jutni. Számomra ráadásul van egy perverz íze is annak a szónak, hogy „dácsia”, még otthon, Erdélyben, egy életre elég volt belőle – én nem vennék magamnak, az bizonyos, de ezentúl semmi bajom vele, tényleg.

A bajom a kocsiban ülő busafejű bugrissal van. A göcögő modorossággal. A hahotázó butasággal. A korlátolt elmével.

Szinte látom magam előtt, amint elmegy a vicces feliratokat árusító boltba. Direkt ezért érkezik. Nézelődik, nézelődik, „Apámtól kaptam a kettes átlagért”, olvassa, nagyot kacag, de igény van benne a jobbra, többre, mint minden reneszánsz természetű emberben, ezért tovább keresgél. „Főzni sem tudok”, látja, kicsit gondolkodik, amíg megérti, hahaha, ez aztán tényleg vicces, ez valami nőnek kell, hahaha, megszakadok, mennyire jól megmondja, na, veszek az anyukámnak vagy a feleségemnek egyet, azaz vennék, ha nekik is lenne autójuk.

És akkor meglátja őt…

Igen. Meglátja, hogy az év autója volt, nagyapám idején. Megilletődik. Leveszi a baseballsapkáját, mert érzi, hogy a humornak olyan minőségéhez és magaslatához érkezett, amely áhítatot követel magának. Némán áll. Belül rázkódik a nevetéstől. Atyaisten, gondolja, mekkorát fog nézni a többi autós, mikor a forgalomban ezt meglátja!!!

Jézusom, hogy fognak kacagni!!!!!

Egy kis messianizmus is belelopózik a szívébe, küldetéstudat, misszió. Igen, meg kell nevettetni a szomorú sofőrtársakat, motoszkál benne, persze nem tudja verbalizálni, mert aki a fentieken tud nevetni, az nem tud verbalizálni semmit, akkor sem tudna, ha értené a szót.

Remegő kézzel veszi meg a táblácskát, és máris felerősíti az autó oldalsó ablakára. Az autónak ez nem esik jól, de hát nem mindenki Christine, hogy bosszút tudjon állni a nyomorulton.

Emberünk huncut arccal és kuncogással beül a kocsiba, és kihajt a forgalomba. Ó, hogy száguld mindenki, a fene enné meg, ilyen sebességnél nem tudják elolvasni a népek, mindenki két perc/mondat sebességgel olvas, mint ő, nyilván. Végre egy dugó, emberünk lassít, szinte belehajt az előtte fékező autóba, mert máris lesi, mint vadász a prédát, hogy a többi autós mit szól a nagyon vicces felirathoz.

Ha valakinek elkapja a tekintetét, rajzfilmhősszerűen vihogva kuncog, és igyekszik rámosolyogni. Sajnos, valamiért mind csupa entellektüel ül a környező autókban, mert méla undorral fordulnak el tőle. De végre valaki nevet! Ugyanakkor nézd csak ezt a kis szemüvegest, milyen rosszallóan néz. Mi van, te nyomorult, tán nem tetszik a humor?! Vagy nem érted? Ezért vagy ilyen savanyú, azt hiszed magadról, hogy okos vagy, meg különb nálam?! Hahaha, fiacskám, hát azért kell sportolni járnod a János hegyre, hogy a szív felkergesse az agyadba a vért, s értsed a humort! (Ezt persze csak én vélelmezem, kizárt, hogy ilyen alapos anatómiai/élettani ismeretei volnának annak, aki ezt a táblát viccesnek találja.)

Nosza, zöld a lámpa, menjünk tovább, és mutassuk meg másoknak is. A fanyalgókkal (mi az a fanyalgó?) nem törődünk. Előre, a humor mindenen átsegít, és tényleg, ki vagyok én, kérdem most én, NKZs, hogy elítélem ezt a szegény embert azért, mert képes nevetni ezen a táblán, képes büszkén viselni azt? Hiszen élni segít neki.

Nézzék csak, milyen elégedett. Épp, hogy el nem csöppen.

Nagy Koppány Zsolt