Oratórium címmel látott napvilágot Iancu Laura nyolcadik verseskötete a Magyar Napló Kiadónál. A József Attila-díjas költő, író, néprajzkutatóval Viola Szandra beszélgetett a könyv tematikájáról, verseiről.

Viola Szandra: A zenéből kölcsönözted a kifejezést a címhez, megjelennek-e az oratóriumra jellemző sajátosságok a szerkesztésben is, például többszólamúság, kórus és szóló hang/nézőpont váltogatása?

Iancu Laura: Igen, a zenei oratóriumot vettem kölcsön. És éppen a többszólamúság okán. Az a tapasztalatom, hogy a legegyszerűbb emberi jelenség is sokhangú. Persze van úgy is, hogy az ember veszít el valami fontos érzéket, minek következtébe nem képes azonosítani, felismerni dolgokat. De olykor a kórusnak van igaza, s az igazság a többszólamúságban rejlik.

VSz: Voltak-e konkrét oratóriumok, konkrét zenei művek, amik ihlettek esetleg, amelyeket írás közben hallgattál?

IL: Az íráshoz nekem „síri csendre” van szükségem. Bach oratóriumait szeretem, és házimunka közben néha szól zene. De arra csak utólag jöttem rá, hogy ennek a kötetnek a szövegei, a szövegek „építkezési” módja közel áll ehhez a zenei műfajhoz, annak jellemzőihez. Ezért lett az a címe.

VSz: Egy lírai elbeszélő van a kötetben – s ugyan stiláris váltás vagy szerkesztésbeli elkülönítés nem utal rá –, de olvashatjuk-e esetleg párhuzamos monológokként is a verseket?

IL: Az a jó, az lesz a jó, ahogyan az olvasó „megbirkózik” az olvasással, befogadással. Nem kötelező érvényű a cím; nem kulcs az olvasáshoz. Van lírai elbeszélő és (lírai) monológ is, a kettő formálisan különbözik egymástól – valójában egy és ugyanaz a hang. Egy-egy szövegnek vagy ciklusnak van története. Az egyik például: egy szeretetlenség története. De ez nem „a világban” játszódó, megtörtént esemény. Szigorúan belső történések. Tehát végül is monológok.

VSz: Az első ciklusban egymás mellett két verset találunk, amelyek nemcsak címükben jelzik összetartozásukat, hanem gyakran hangulatilag vagy motivikusan is szemben állnak egymással. Gondolhatunk-e tükörversekként a szövegekre? Ezek a „pár-versek” ellenpontozzák vagy inkább kiegészítik egymást?

IL: Az első fejezet versei – témájuk kapcsán – valóban összetartoznak. Egy nagy mondatot alkot mind a harminc szöveg. A sorrendiség az eseménytörténetet próbálja követhetővé tenni. És ebbe benne van mindaz is, amire utalsz. Perlekedés, visszaesés-visszalépés, szembesítés-szembesülés. Egy folyamat fázisai követik egymást.

VSz: Előfordul, hogy ima helyett az ima hiánya, a szakrális létben való elmerülés utáni hasztalan vágyódás artikulálódik a versekben. Milyen okok deszakralizálják a versbéli megszólaló helyzetét? 

IL: Az ima, ami alatt az Istennel való együttlétet, Isten jelenlétében eltöltött időt értem, tehát az ima olyan eszköz az ember kezében, amihez nincs fogható. A tér és idő és persze a bűn fogságában vergődő ember csak emberi módon tud részt venni ebben az együttlétben. És ez nem fájdalommentes. Megszámlálhatatlanul sok recept van arra, hogy hogyan kell, érdemes jól, helyesen hinni. És nem beszélünk arról, hogy a legnehezebb utat választottuk. Az elveszett juh éli világát, mintha ösztönösen tudná, hogy a pásztor otthagyja a 99-et, és érte megy, megkeresi. A hívő ember útja Jóbé, a tékozló fiúé. A vége egyformán: hazatalálás.

VSz: Az egyik könyvbéli ciklus az Este a faluban címet viseli; a korábbi köteteidhez képest is dominánsabb a helyszín kérdése, atmoszférája ezekben a költeményekben?

IL: Az Este a faluban egy olyan „helyszín”, ami nem egy földrajzi, hanem egy művelődéstörténeti térképen fekszik. Ezek a szövegek valamiképpen a hagyományos világképpel folytatott párbeszéd kivonatai. A példákat, a „betéteket” persze egy valóságos faluból, a szülőfaluból emeltem ki, de olyan általános emberi kérdések jelennek meg bennük, amelyek bárkivel, bármikor, bárhol megtörténhettek. A hangsúly inkább az „estén” volna, azon a bizonyos napzáró számvetésen.

VSz: Tudod-e már, merre teszed a következő lépést poétikai utadon? Tudatos elhatározás vagy inkább spontán kísérletezés lesz a módszered a következő kötet megírása során?

 IL: Az ember résen van, dolgozik, és végül elfogadja azt, amit a körülmények és ezer egyéb tényező együttese elé(je) tesz. Azt inkább szoktam tudni, hogy mint és hogyan ne(m), mint azt, hogy mit és hogyan igen. Vers esetében teljes szabadságra van szükség. Prózában tudatosság és spontaneitás is kell, jól jön. Versírásban nem tudok terveket szőni. A versírás élőadás.