Az ember életében vannak helyek, amelyek nem csupán a térképen foglalnak el egy pontot, hanem a lélekben is. Az én életemben ilyen hely a Tisza-tó, amely mellett a gyerekkorom legszebb nyarai teltek. Nem egyszerű emlékek ezek, hanem olyan meghatározó élmények, amelyek később észrevétlenül formálják az ember döntéseit. Gyerekként még nem tudtam megfogalmazni, mit jelent számomra a vízpart közelsége. Csupán éreztem, hogy a tó nemcsak játéktér, hanem valami bensőséges jelenlét, amely mellett biztonságban vagyok. Mintha egy nagy, türelmes lény feküdne ott, és ugyan nem szól, nem kérdez, mégis meghallgat. Talán ezért éreztem már akkoriban, hogy felnőttként is szükségem lesz erre a csendes, hullámzó társra. Az egyetemi évek alatt mégis távol kerültem ettől a világtól. Budapest lenyűgözött zajosságával, nyüzsgő sokrétűségével, és ideig-óráig elhitette velem, hogy jó helyen vagyok. De ahogy az utolsó vizsgák, szakdolgozatok, döntések időszaka közeledett, egyre erősebben éreztem: valami hiányzik. Valami, amit a város nem tud, vagy talán nem is akar megadni.

Így kezdődött hát a keresés: bejártam az agglomeráció falvait és városkáit, de sokáig sehol sem éreztem azt a különös, ismerős rezonanciát, amely megmondja az embernek, hogy hazaért. Aztán egy napon átutaztam a Velencei-tó mellett. Azonnal tudtam, hogy itt van az a pont a térképen, ahol újra kialakulhat bennem az otthon illúziója. Még ha minden idegen is lesz egy darabig – gondoltam –, a csendes, hullámzó társ itt is meghallgat majd, ugyanúgy, mint gyerekkoromban.

A tó látványa egyszerre idézte meg bennem a tiszai nyarak szabadságát és egy jövőbeli otthon ígéretét. Tudtam, hogy itt, ezen a vidéken választ kaphatok arra a belső nyugtalanságra, amely hónapok óta lappangott bennem: arra az egyszerű igazságra, hogy csend kell, víz kell, tér kell – az élethez.

A Velencei-tó partja sokaknak jelent menedéket. Egyre több budapesti választja a tavat új lakóhelyéül: az autópálya és a korszerűsített vasút miatt úgy marad közel a fővároshoz, hogy közben mégis el lehet távolodni annak nyugtalanító fény- és zajtengerétől. Bár a Tisza-tó a szívemhez közelebb áll, mégis jóval távolabb fekszik – nemcsak kilométerben, hanem időben is. A Velencei-tó ezzel szemben egy olyan határvidék, ahol a városi ember leveheti terheit, és beleolvad egy természetesebb ritmusba anélkül, hogy fel kellene adnia a mindennapok elérhetőségét.

A tó földrajzi elrendezése is ismerős otthonossággal fogad: egyik partja sík vidék, másik enyhén emelkedő, dombos táj, akárcsak Budapest környékén. A nemrégiben átadott Bence-hegyi kilátóból feltáruló panoráma pedig olyan, mintha a tó lélegzetét is hallani lehetne. A déli part – Velence, Gárdony, Agárd – pezseg és lüktet, üdülők, strandok, vasúti sínek és állandó mozgás határozzák meg. Ám az északi oldal csendben őrzi évszázados falvainak lelkeit: Sukoró, Nadap, Pákozd házai és templomai a múltból merítenek, cserébe nyugalmat adnak minden erre járónak.

A tó környéke történetekben is gazdag hely. Vörösmarty Mihály és Gárdonyi Géza szülőföldje, az 1848-as pákozdi csata hősi helyszíne, a sukorói református templom, ahol haditanácsot tartottak – mind-mind olyan pontok, ahol a történelem lehelete ma is érezhető. Ezek az emlékek beleoldódnak a tájba, így a tó nemcsak természeti, hanem szellemi örökség is.

A Velencei-tó népszerűsége azonban nem csupán földrajzi vagy történelmi adottságaiból fakad. Egynapos kirándulások célpontjaként is vonzó: nem kell megszállni, elég egy délután, hogy az ember megtapasztalja a hely varázsát. Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava, 26 négyzetkilométerével és kiterjedt, csaknem harmadát borító nádasával különleges ökológiai világ.

A modern civilizáció kétségtelenül egyre inkább elválaszt bennünket a természettől. De ha már így van, nekünk kell tennünk azért, hogy megőrizzük kapcsolódásunkat hozzá. Az ember nem élhet gyökér nélkül – s ha gyökerei nem a földbe kapaszkodnak, akkor legalább kapaszkodjanak a víz tükrébe. Én így lettem tóközeli ember ismét: egyszerre idegen és otthon járó, aki a Velencei-tó mellett újra megtanulta, hogy a tó mellett élni nemcsak döntés, hanem állapot, és lassan azzá válik az ember, amit a környezete sugall neki: tóközeli emberré.

Kovács Dániel Gábor