Az emberélet útjának felén túl, valamikor (egy-két héttel) a koronavírus-apokalipszis előtt – hosszú ideig minden bizonnyal utoljára – elmentünk családilag a Gyulai Várfürdőbe. A gyerekek már nagyok (ahhoz képest), és végre úgy úsznak, mint a hal, szóval annyi év után, melyeknek során ott álltam naphosszat a medencében, és egyszerre tartottam a két apróságot a karomban (csodás érzés volt, szó se róla), most alig négyszáz csúszdázást és pártucatnyi, a sodró árral való szembegyaloglást (hátamon a két gyerkőccel) követően estefelé, tízpercnyire a zárás idejétől, módomban állt leroskadni az egyik nyugágyra nekem is.

Szeretek nyugágyra roskadni. Még két módon lehet ezt az élvezetet fokozni, a másik a sör. De itt most nem volt egyik sem: csendben elszenderedtem kicsit, azt hiszem.

Bizonyára mindenkinek rémlik még a régi békeidőkből, amikor az emberek egészen közel úszhattak és visonghattak egymáshoz a fürdőkben, hogy a háttérzsivaj ilyenkor összeáll valami kellemes zsongássá, afféle egynemű zajjá, ami kicsit sem zavaró, sőt szinte bágyasztóan finom – mindenesetre úgy lehet aludni rá, mint a huzat. Vagyis hát nem alvás ez, csak afféle szendergés, a tudat félig-kikapcsolása; természetesen éberek vagyunk, saját gyerekeink hangját könnyedén kihalljuk akármilyen zenebonából, de mégis, olyan állapot, ami kedvez a nagy (de lustán és lassan megformálódó) megvilágosodásoknak.

Ott és akkor én arra jöttem rá nagy megvilágosodásomban, hogy alighanem mindent kipróbáltam már így negyvenegy évesen; és mikor szépen sorbavettem, hogy tényleg-e, hát tényleg. És arra jutottam szépséges elzsongultságomban, hogy az ember „állapotainak” száma meglepően kicsi. Ez a zsongás például, fűztem tovább kicsikét sem kapkodva a gondolatot, ez a zsongás is egy állapot, egy ilyen állapot; de volt már ebből is sok (még ha nem is annyi, amennyit szerettem volna, ritkán juthatván el wellnessezni, ugye).

Hümm, hümm, hümmögtem és szomorkodtam, de csak félmeggyőződéssel (tehát ha valaki odajön és megcáfol, nem harcolok első vérig az igazamért, hanem legyintve – nem gúnyos, hanem elengedő, szinte kedves legyintésről beszélünk – ráhagyom). Arra is gondoltam, hogy mivel mindent próbáltam már, igazából nem is tudom, miért vagyok itt… de aztán gyorsan visszatértem az ember állapotainak számához, mert bevallom, gyarló vagyok, és igen tetszett, hogy milyen jól kieszeltem ezt az állapotainak száma-dolgot.

Még egy kicsit csűrtem-csavartam, elhatároztam, hogy mindenképpen írok róla egy tárcát, ahol megpróbálom kifejteni, majd végleg elaludtam.

Aztán elsodort az élet, enni kellett meg miegymás, amit így szállodában csinál az ember, ha elaludtak a gyermekek (olvas, igen, természetesen), úgyhogy csak így megmaradt a homloklebenyemben ez a frappáns kis frappé az ember állapotainak véges számáról.

Aztán néhány hétre rá beütött a vírus, beköszöntött a karantén, az egész világ a fejére állt, új és rémületes (különösen következményeiben) lett minden, ezerféle kifutási lehetőséggel, amelyekhez mind-mind más stratégiát kell majd alkalmazni az életben maradáshoz, ha egyáltalán… és rájöttem, hogy soha nem térnek már vissza azok a boldog békeidők, mikor a zsongásban fekszem, és rájöhetek dolgokra. Mert az élet megcáfolt mindent: az ember állapotainak száma nem véges, hanem végtelen – és ez rettenetes. Csakúgy, mint a beköszöntő világ.

Nagy Koppány Zsolt