A patkó kopogását elnyomja a keringő hangja, a puha homokban csendesen érintkezik a lovak patája a talajjal. Egy tréner finoman ütögeti az állat lábtövét, hogy a megfelelő ütemben, ritmusra emelkedjen. Ezzel az izmokat erősíti, és a reflexet, hiszen a ló az ütésre válaszul felemeli a lábát és a klasszikus zenével összhangban ugráló táncmozdulatot tesz. Pár sikeres lépés után a lovas jutalomfalatot ad lovának, az állat ösztönösen utánakap, és lelkesebben dolgozik tovább. Hosszú körpályákat rónak le így, a belovagló úr vagy hölgy a lovaglópálcáját kezében tartva fegyelmezi lovát, az állat természetellenesen emelgeti a lábait, a közönség pedig el van ragadtatva.

A spanyol udvari lovasiskola reggeli edzésén ülünk a Joseph Emanuel Fischer von Erlach barokk építőmester tervezte lovasiskolában, a bécsi Hofburgban.

Már vagy félórája nézzük a fegyelmezett tartásban lovagló, a monarchia korát megidéző öltözékű osztrák lovasok komoly arcát, a lipicai lovak ügetését, galoppját, néha táncát vagy vágtáját. Gyakorolnak a hétvégi fellépésre, a gálára, ahol majd bemutatják mindazt, amire hosszú évek alatt idomítják őket. A lovast az edzője, lovát a belovagló.

A palota lovaglócsarnokának karzata és páholyai telt házasak, legalább százan figyelik velünk együtt lélegzet-visszafojtva az attrakciót. Szótlanul szemlélődik mindenki. Nem történnek váratlan ugratások, sem látványos bevonulások, nincs fényeffekt, sem tapsvihar, a lovak rendezett formában poroszkálnak, bemelegítenek, balettlépéseket gyakorolnak és ügetnek. A lovasok néha középre irányítják őket, komótosan leszállnak a ménről, megigazítják a lószerszámokat, kedvenceikkel összesimulnak, és finomsággal kedveskednek nekik, végül felpattannak, és folytatják az edzést. Ez a rituálé ismétlődik körről körre a lovaglóművészet kimagasló iskolájában, a világ legszebb lovardájában.

Egy idő után azt veszem észre magamon, hogy teljesen ellazulok. Nem feltétlenül a reggeli stressz miatti idegességtől szabadulok meg, nem a turistáskodás kiszámíthatatlan akadályainak bosszúságait hagyom magam mögött – idegen földön, idegen szabályok között eligazodni, odaérni, jegyet venni, jól öltözni, maszkot húzni és egyéb fontos kötelezettségek rabságából szabadulni… Inkább azt érzem, hogy a korunkra oly jellemző hajszoltságból eredő izgatottságot, a mindennapok feszültégét szépen lassan levedlem. Lehámlik rólam, mint a megégett testről a bőr. Ránézek a kamasz fiaimra, lám, nem vették elő a telefonjaikat, nem csintalankodnak, szemtelenkednek, szótlanul, elmélázva figyelik a végtelen alakzatában ügető lovakat. A manézs közepén egy zászlótartó rúd áll, azt kerülik meg ezzel a szokatlan térmozgással.

Az állatok is rendkívül jámborak, nem nyerítenek, nem csapdossák a lószőr farkukat, nem rázzák a fejüket, precízen alávetik magukat a trénerek irányításának. Feltűnő az a koncentrált társas együttlét is, ahogy a lovasok tökéletes összhangban vannak a lovukkal. A hat éven át tartó munka során összeforrnak, eggyé válnak ember és lova, tiszteletben, megértésben.

A lipicai ménes állatai egymáshoz is igazodnak, egyszerre mozognak, követik a bécsi muzsika tempóját, és az összhatás nem marad el, végtelen nyugalom száll meg bennünket, nézőket.

Megejtő ez a viszonyítási pont.

A zenében, a művészetben, a sportban, mindenben, ami körülvesz minket, nagyon fontos a szabályok betartása. Egész életünkben szabályokhoz vagyunk kötve. Ha nem tartjuk be azokat, kitör a káosz. Ha a zenész nem figyeli a karmester vezényletét, disszonáns hangok törnek fel. Ha a festő a kereten túl húzza ecsetjét, akkor megfoszt bennünket a művészetétől. Ha a színész nem a végszóra szólal meg, zavarba hozza a partnerét, akár értelmetlenné válhat a darab. Ha a járdán pirosban szaladok át, az életemet veszélyeztetem. Ha megszegjük a törvényt, börtönbe csuknak. Ha a lovak a Burgban nem tartják be a ritmust, a trénertől korbácsütést kapnak. Ilyen egyszerű.

Ám a spanyol lovasiskolában eltöltött idő megkérdőjelezte számomra ezt a képletet. Mert az a zajtalan békesség és tökéletes összhang, aminek részesei lehettünk a teremben, az nem az emberek sajátja, épp ellenkezőleg. A természet egyensúlya és a teremtett világ tökéletessége az, ami árad a lovakból.

Az intenzív jelenlét, a lovak betörése, lefegyelmezése bizarr módon létrehozza a varázslatot, és egy kis időre belesimulunk a természet megnyugvást adó harmóniájába. A keretek szabta megfeleléskényszer az embereknél csak idegességet, feszültséget hoz a felszínre, de ha mindez egy előre eltervezett nagy egésznek a része, mint amilyen a természet vagy a művészet, és a célja az alkotás, azaz a teremtés, akkor legalább olyan univerzális élményben van részünk, mint éjjeli csendességben a bolygók és a csillagok szépségében gyönyörködve az égbolt alatt.

Végre megértettem a lovak imádatát, megértettem, miért szeretik olyan sokan a lovakat! Miért csatlakozott az emberiséghez ez a vad és féktelen, ugyanakkor utánozhatatlanul nemes állatfajta.

A spanyol lovasiskolában arra mutatnak példát, hogy a természet és benne az ember a mértani pontossággal létrehozott világmindenségben csak akkor tud teremteni, csak akkor tud fejlődni és felsőbb szintre lépni, ha egy előre kijelölt úton halad, közben pedig betartja a szabályokat, visszafogja zabolátlanságát, és addig rója a végtelen köröket a végtelen alakzatában, amíg csak teheti.

Az UNESCO 2015-ben felvette a szellemi kulturális világörökségi listájára a Bécsi Spanyol Lovasiskola klasszikus lovasművészetét, ami felöleli az ott ápolt hagyományokat, kezdve a tenyésztéstől a csikók felnevelésén át egészen a lovak kiképzéséig.

Tallián Mariann