A címben olvasható, bon mot-számba menő megállapítást számtalan (na jó, kettő vagy legfeljebb három) novellámba beleírtam. (Abban bízva, hogy az olvasók úgysem olvassák – pláne egyszerre, pontosabban egy időben – őket, és egyiktől a másikig elfelejtik, és aztán ismét jól meglepődnek, és elismeréssel adóznak a zsenimnek.) Ráadásul többnyire zárlatként, ami, tudjuk, ugye, a novellák meglehetősen fontos és neuralgikus pontja.

Mint minden bon mot, ez is elsősorban hangzásában, látszólagos önellentmondásában, paradox okfejtésében nagyszerű… de az ember, legalábbis én, úgy istenigazából soha nem hatol a mélyére, hogy pontosan mit is mondott, miért is mondta (már azon túl persze, hogy jól hangzik, novellák végén pedig egyenesen parádésan).

Így a minap el is kezdtem gondolkodni rajta, hogy pontosan miért mondtam, mit akartam ezzel az olvasóknak és embertársaimnak (nagyképűbb pillanataimban az utókornak) üzenni, egyáltalán… mi rejlik ennek a tetszetős, ámde mégiscsak meglehetősen sommás mondatnak az alján, a mélyén.

Hiszen az nem lehet, védtem meg magam rögtön magamtól, hogy csak úgy, a jólhangzás kedvéért mondunk valamit. Dehogynem, szálltam menten vitába magammal, nézzük csak meg a költőket meg az ő költeményeiket, rögtön látjuk, hogy de bizony, lehet.

Na jó, de az intuitív megfogalmazás, egyáltalán: az intuíció, az ihletett állapotban való gondolatfoganás titokzatosságának mégiscsak van valamilyen mélységesen mélyről fakadó racionális alapja (legalábbis lennie kell, lennie illik!): sok-sok olvasmányélmény, gondolkodás, filozófia forrong a mélyben található üstben, ahonnan aztán egyszer csak a tudat felszínére páráll, felfüstölög egy ilyen jópofa mondat. Tehát, folytattam immár hangosan kiabálva magammal, nem üres frázis, hanem igenis megszenvedett agymunkaeredmény, mely az alkotáslélektan és ihlettudomány nehezen bejárható tájainak televényében gyökerez!

Na tessék, ez megint tetszetős és jól hangzik, bár lehet, hogy tiszta marhaság.

Nincs romantika és félhomály, és nincsen ihlet sem, gondos tervezés van, az ész napvilágánál, ráció ráció hátán, amint éppen vidáman nevetnek az irracionálison, kiabáltam vissza aztán magamnak.

De akkor mit jelent?, szegeztem végül egyik magam részéről a másik magamnak a kérdést, és íme, ezekre jutottam – de nyilván nem olyan messzire, mint a mindennél becsesb, okosb, nagytiszteletű olvasó fog jutni.

Valójában, és most nagyot fogok mondani, szíveskedjenek kapaszkodni: a fenti mondat a prózaírás értelméről szól.

Arról, hogy miért mesélünk.

Mert ugyebár az olvasott, hallott, elmesélt történetek mind szórakoztatni akarnak, és néha még egy kis tanulság is lecsurran (cseppen) a végén. Már az ősember, minden prózaírók őse is azért mesélt este a barlangban a többieknek, hogy elvonja a figyelmüket a mindennapi nehézségeikről, hogy szórakoztassa őket (esetleg hogy cserébe neki ne kelljen annyit és olyan erősen dolgoznia), és az sem volt baj, ha a történet-példázat szolgált némi kis fejtágító tanulsággal a sutyerák többi ősembernek.

Ezért mesélt (hantázott) aztán a sámán, aki mindenféle látomásokról hazudott a tátott szájú hallgatóságnak, a varázsló, ezért lódítottak az énekmondók, vándorkobzosok (no meg persze néhány jó falatért és némi odavetett garasért). Mind szórakoztatni akartak, de tanítottak is a néha általuk, néha viszont csak a hallgatóság által (esetleg jóval később) levont tanulság révén és mentén. Okán és célján. Létezésében és megvalósulásában. Jelenvalóságában és néha kockázatos empirizálhatóságában. (Igazságában és módszerében, ugyebár, Gadamer báttya?)

Ugyanakkor ha az elmesélt történet igaz volt… akkor ezek a fenti hozamok ugyan nem tűntek el teljesen, de rendkívüli módon korlátozódtak. Persze, lehet egy igaz történetnek is tanulsága, csak talán nehezebben vonatkoztatjuk saját magunkra, a saját életünkre és problémáinkra, nyomorunkra. Túl direkt. Túl fáj – csak még fáj, fáj, fáj, mint az Illés-együttes tagjainak minden csók. És hát szórakoztató is, persze, jót lehet kacagni a pórul járt embertárson, de ott is van valami kényelmetlen, viszketős érzés, miszerint… ez nincs eléggé eltávolítva az élettől.

Ez nincs eléggé felöltöztetve. Felstilizálva. Nyelvileg annyira megformálva, hogy már másik regiszterbe kerüljön, onnan szóljon hozzánk, és így mi is másként tudjuk a saját életünkre applikálni. Nem elég elvont. Nem elég irodalom, és ezáltal – bár ez látszólag ellentmondásnak tűnhet – mégsem/még csak nem is elég(gé) élet. Tetszik érteni? Mert én már nem.

Lényeg a lényeg: ha a történet igaz, akkor nincsenek azok az attribútumai, amelyek a költött történeteknek vannak. Ily módon aztán az igaz történeteknek nem csupán tanulságuk nincs, hanem valójában… hasznuk sem.