Kiss József sokoldalú alkotóművész élete olyan, mint egy kalandregény. A hős saját maga. A regényt pedig ő írja, az angyalok segítségével. Színművészként kezdte pályafutását, aztán rendező szakon is lediplomázott Ádám Ottó osztályában. Pályája során dramaturg és sikeres drámaíró is lett, a Magyar Írószövetség és az MMA köztestületi tagja, az SZFE másodéves drámainstruktor osztály vezetője. Tizenkét éven át művészeti vezetőként tevékenykedett a Szolnoki Szigligeti Színházban, és 2023 nyara óta a Soproni Petőfi Sándor színház igazgatója. – Tallián Mariann interjúja.

Tallián Mariann: Úgy nyilatkoztál egyszer, hogy „valami vonzott a színház felé”. Szüleid nagyon sikeres, Érdemes Művész szobrászművészek voltak, édesanyád most is jelen van az életedben. Nekem a szobrászatról mint alkotói attitűdről nem feltétlenül a szenvedély jut eszembe, inkább a türelem és a kitartás. Lehetséges, hogy ezzel a választással lázadtál a szülői minta ellen?

Kiss József: Kézenfekvő a kérdés, de nem lázadtam ellene, mert rendkívüli módon tiszteltem és szerettem a szüleimet. Az egy másfajta munka, és lehet, hogy a vérmérsékletem gyors megoldásokat és kreativitást igénylő életpályához vezetett. Nagyon jól rajzolok, 13-14 évesen rajziskolába is jártam, mert szentül meg voltam győződve, hogy képzőművész leszek. De változik az ember, figyel a belső hangokra, látja, mihez van igazán kedve. Rájöttem, hogy az előadó-művészethez nagyobb kedvem van, ez ilyen egyszerű. Tizenhét éves koromban mondtam édesapámnak, hogy színész szeretnék lenni. A szüleim a szívükhöz kaptak természetesen, mert ők is meg voltak győződve, hogy képzőművész leszek. „Nyugodtan legyél színész kisfiam, de azt jegyezd meg, ha egy színész középszerű, annál nincs boldogtalanabb ember a világon” – válaszolta apukám. Egy 17 évesnek mondhat ilyet, nem veszi magára, de amikor egy év múlva fölvettek, akkor megnyugodtak. Imádtam a színészetet, ám menet közben rájöttem, inkább rendező szeretnék lenni. A szüleim megint vakarták a fejüket, de hát az is sikerült. Nekem inkább azzal volt problémám, hogy Kos révén hozzásimuljak más emberekhez, mert szembeszálltam az idősebb kollégákkal, a színházvezető tekintélyekkel, tanáraimmal, nekimentem fejjel a falnak.

TM: Érdekes, mert kimondottan jó kedélyű, kedves embernek ismernek a szakmában.

KJ: Azóta sok minden változott, rájöttem, hogy csak én húzhatom a rövidebbet. Ha az ember huszonöt éves, eszébe se jut, hogy ő maradhat alul, aztán megtanítják rá az idősebb pályatársak.

TM: De kitartó voltál és elérted a céljaidat.

KJ: Igen, ezt megtanultam Ádám Ottótól a rendező szakon. Mindig azt mondta nekünk: „tudják, a rendezés egy hosszú távú pálya”.

TM: Nyughatatlan a természeted, vagy a kíváncsiságod miatt eveztél a szakma különböző posztjaira?

KJ: Rendkívül kíváncsi vagyok, ez is hajtja az embert előre. Ráadásul nem is szimplán, duplán vagyok Kos. Amikor harmadéves színész hallgató voltam, éreztem, problémák lesznek azzal, hogy a rendező megmondja, mit csináljak. Akkor elhatároztam, megpróbálom a posztgraduális rendező szakot, ami Ádám Ottó vezetésével indult olyan színészeknek, akik már kint vannak a pályán, de mivel én harmadéves voltam színész szakon, rektori engedély kellett hozzá. Megpróbáltam, ám a felvételi előtt eltörtem a lábam egy rosszul leengedett függönyben. Megműtöttek, és kicsit később sikeresen átmentem a rendezői vizsgán. Mankóval a hónom alatt mentem be, egy Rómeó és Júlia-jelenetet kellett megrendezni, ami elnyerte a felvételiztető bizottság tetszését. Felvettek (biztosan azt gondolták, hogy ebből már úgysem lesz épkézláb ember). Hogy az embert hogyan irányítja a sorsa, az angyalok hogyan tevékenykednek, ha ilyen fiatalon, huszonkét évesen posztgraduális színházrendező szakra felvételiztem, mutatja, hogy nem az életkor számít. Ez a kalandvágy, ahogy fogalmazol, bizony igen korán elkapja az embert, és ide-oda rángatja. Általános iskolában volt egy csinos kémiatanárnőm, ezért kémia szakra jelentkeztem a gimnáziumba. Két óra után tudtam, hogy eltévesztettem a házszámot. Gyorsan átjelentkeztem angol szakra. Határozottan tudok irányt váltani. Színészből színházrendezővé avanzsáltam, de közben majd megőrültem a kíváncsiságtól, hogy milyen az, ha az ember színdarabot ír, igazán alkot, és nem csak mások műveit interpretálja. Óriási nagy örömömet leltem az írásban.

TM: Aztán belevágtál a Szolnoki Szigligeti Színház művészeti vezetésébe, Balázs Péter igazgatása mellett. Ez a poszt a színházi életben megint egészen más kvalitásokat kíván.

KJ: A művészeti vezetést a drámaírásnak köszönhetem, meg a színészetnek. Az Újpest Színházban Kovács István rendezésében játszottuk a Tizenkét dühös embert, elég jó szereposztásban. Bicskei Tibor, Tahi Tóth László, Balázs Péter vitték a prímet, és Kautzky Armand barátommal, Nádas Péterrel, Kiss Lacival és a többiekkel nagyon édes társaságot alkottunk. Megmutattam egy darabomat Balázs Péternek, és azt mondta, dolgozzunk együtt. Így kezdődött. Tizenkét évig voltam művészeti vezető mellette.

TM: 2023 tavaszán pedig megkoronáztad a pályádat. Mondhatjuk, hogy az igazgató a csúcsragadozó a színházi hierarchiában.

KJ: Huszonhat éves voltam, amikor először elindultam a színházigazgatás felé. Lediplomáztam, és azonnal megpróbálkoztam Szombathelyen. De akkor éppen nem volt senkinek semmire se pénze, tehát a dolog teljesen lehetetlen volt. A szocializmusban éppen lehúzták a rolót az üzlet előtt: „sajnos nem szolgálunk ki senkit”. Az akkori tanácselnök azt mondta, nagyszerűek az ötleteim, de örülünk, ha élünk, úgyhogy lógó orral eljöttem. Aztán jött a rendszerváltoztatás. Amikor visszamentem Szombathelyre, az összes létező esélyes pártot megkerestem, hogy csináljunk színházat. Aztán rájöttek, ez pénzbe kerül, és mégse az ő kutyájuk vagyok. Évekkel később Jordán Tamásra bízták a színházat. 2022-ben rendeztem egy nagysikerű darabot Sopronban, a Miért nem marad reggelire? című bájos kis komédiát. 2023 májusának legvégén megkerestek Sopronból, nem csinálnám-e meg a következő évadot június elsejei belépéssel. Ez teljesen szürreális volt. De mikor legyen az ember igazgató, ha nem a pályája azon felében, amikor már mindent tud, rengeteg tapasztalata, tudása van, ismeri az embereket, a színházat? Elvállaltam. Én ehhez értek, ezt tudom, ezt tanultam, ha nem én vállalom, akkor ki fogja megcsinálni? Szélsőséges gyorsasággal kellett tenni-venni, de nem mondtam le a már lekötött rendezéseimet. Mostanában kezd kitisztulni körülöttem a világ.

TM: Sikeres pályaút áll mögötted, de kívülről minden sokkal csillogóbb, mint a valóság, és nyilatkoztad, hogy a pályád küzdelmekkel volt tele. Igazgatóként sem lehet könnyű ebben a kicsi, szűkös lehetőségekkel bíró és rendkívül megosztott szakmában érvényesülni, helytállni. Ha a szenvedélyes kalandhős terminusnál maradunk, az útelágazások akadályozták vagy segítették a pályádat?

KJ: Úgy néz ki, mintha szépen, egyenesen menne a pályám, de ez csak a látszat. Az előbb említettem, hogy már huszonhat évesen ebbe az irányba indultam el, és ez bizony igencsak régen volt. Ennyi idő kellett, hogy megérkezzek oda, ahová elindultam, rengeteg küzdelemmel, keserűséggel, vargabetűvel. Volt olyan szakasz az életemben, amikor tényleg nem ott voltam, ahol lennem kellett volna, rengeteg ráérő időm akadt, akkor fogtam magam, és elolvastam Hamvas Béla és Márai Sándor életművét. Csodálatos élmény volt. Mintha megmásztam volna a Himaláját. Az egész lelkemet, szellememet átalakította, áthelyezte egy másik dimenzióba. Egy sikeres, nagyon sokat dolgozó embernek nincs ideje arra, hogy önmagát igazán képezze és olyanokat olvasson, amik meghatározzák a későbbi életét, szóval nagyon sokféle vetülete van ennek a dolognak, de az biztos, hogy kitartás nélkül ezt nem lehet csinálni. Soha egy pillanatra nem gondoltam, hogy abbahagyom, pedig lett volna rá jó pár alkalom az életemben. Csináltam, az angyalok pedig figyelték, és aztán, amikor elérkezett az idő, akcióba léptek, és megtették azokat a lépéseket, amiket meg kellett tenniük.

TM: Istenhívő vagy?

KJ: Abszolút. Az Istennel való kapcsolatom nagyon egyéni. Nem klasszikus istenhívő vagyok, aki a katolikus anyaszentegyház minden tanítását szóról szóra követi. Érdeklődő, nyitott ember vagyok. Nekem megadatott, hogy Jókai Anna baráti köréhez tartozhattam életének utolsó húsz évében. Az antropozófiát tanulmányoztuk ebben a szűk baráti körben, azt a tudást, amit ő már korábban megszerzett, csak szerette volna felfrissíteni, illetve átadni. Szerencsés módon kerültem ebbe a társaságba, és ez csodálatos nagy ajándéka volt az életemnek, részben Anna miatt, aki elképesztő, hihetetlen ember volt, részben pedig azért, mert megismerkedtem az antropozófiával, amit Rudolf Steiner alkotott meg, és aminek híve volt Jókai Anna mellett Makovecz Imre, a nagy építész is. Ennél a két embernél nagyobb szellemű személyiségeket nem ismerek, és nem is ismertem soha. Mind a ketten egész életükben keresték ebben a rendszerben az ellentmondást, az emberit, ami megbicsaklik, ami nem működik, és nem találták. Ez egy fantasztikusan nagy élmény és kaland. Jókai Anna élete sok nagy pillanatának lehettem tanúja, ami nagyon intim és parancsoló; láthattam a férjét meghalni, ott voltam azon a délutánon. Ha az ember ilyet tapasztal, akkor az meghatározza az életét, és méltónak kell lennie hozzá.

TM: Színdarabjaidat nagyívű lélektani sodrás jellemzi, számodra fontos a lelkiség és a szenvedély megjelenítése. Legsikeresebb talán az ’56-os Az angyalok nem sírnak című munkád, de írtál Erkel Ferencről, Boldog Sándor Istvánról, Árpád-házi királydrámát és vígjátékot is. Hősök történetei születnek meg a kezeid között, akik megküzdenek a sorsukkal.

KJ: Akikről írok, mind én vagyok. Ha össze lehetne őket gyúrni, kiadnák az arcképemet. A figuráim a személyiségem különböző szegmensei, fénytörései. Engem az érdekel, hogy egy adott szituációban hogyan reagál az ember. Például az ötvenhatos darabban az foglalkoztatott, hogy lesz valakiből nemzeti hős, aki egyáltalában nem akar vértanú lenni, mégis az lesz a végén belőle, mert lelövik, mint egy kutyát. Amikor a golyó egy centire van a fejétől, még mindig nem gondolja, hogy nemzeti hős lesz, de nem azért csinálja, mint ahogy Szent Imre sem, és Szent Márton sem akar püspök lenni, hanem megtalálják a libák között, ahova bemenekül. A saját sorsa elől próbál menekülni, aztán amikor látja, hogy lehetetlen, akkor azt mondja: jó, csináljuk. Hamvas Béla szerint akkor győzheti le a sorsát az ember, ha végigcsinálja, ha nem menekül előle, hanem beleveti magát a kellős közepébe. A sors néha tesz fel olyan kérdéseket és kínál föl olyan helyzeteket, amit Hamvas Béla módjára meg kell oldani, mert akkor lesz tiszta a lelkiismeretünk, a tiszta lelkiismeretnél pedig semmi nincs fontosabb. Bátran kell élni az életet.

TM: Ez az az üzenet, amit te közvetíteni szeretnél drámaíróként egy olyan korban, ami nem kíváncsi az egyéni küldetéstudatra, mert nem tud mit kezdeni az önfeláldozás témakörével, inkább a társadalmi problémákra keresi a választ?

KJ: Minden hősömnél a lelki mélységet keresem. Az én darabjaim azért nem olyan népszerűek, mert átmennek egy szűrőn, a színházigazgató, a színházi rendezők szűrőjén, és a szakemberek látják, hogy ezek nem a legtrendibb témák. Ha egy színházigazgató biztos sikerre tör, nem száz százalék, hogy az én darabjaim hozzák meg a megoldást. A La Grange című darabomban Erkel Ferenc tehetsége vetekszik Liszt Ferencével, de neki más a sorsa: a magyar opera. Mert a magyar operát akkor még a Magyar Nemzeti Színházban játszották, nem volt különálló operaház Magyarországon, és a Nemzeti Színház zenei vezetője és felelőse Erkel Ferenc volt. S mikor jön egy gyönyörű nő, aki azt mondja: gyere, szeress, gyere velem nyugatra, és mindenki téged fog ünnepelni, Erkel azt válaszolja, hogy itt maradok, mert nekem ez a sorsom. Az embernek a saját sorsával nagyon nagy barátságban kell lenni, együtt kell vele élni, figyelni a belső hangjaira, mert akkor nem lendül ki az élete rossz irányba. A legnagyobb feladat az életben normálisnak maradni. A közéletben, a családban, a munkában egyaránt.

TM: A szenvedélyhez és a kalandokhoz hozzátartozik a humor is. Ebben a „véres”, agyonpolitizált 21. században lehet a humor egyfajta menekülési útvonal a nézők számára?

KJ: „A derű a legnagyobb erő” – idézem ismét Hamvas Bélát. A szememben azoknak az embereknek van hitele, akik derűs emberek, például az én kedves, jó barátom, Berecz András mesemondó, népdalénekes egy rendkívül derűs ember. Most voltunk nemrégen beszélgetni közönség előtt Sopronban, és egyszerűen imádták ezt az embert. Fontos dolog.

TM: Az Örkény-ösztöndíj kurátoraként megfordulnak kezeid között fiatal drámaírók zsengéi, vagy éppen felfedeztek tehetséges szerzőket. Mit tapasztalsz, milyen témák érdeklik a fiatalokat?

KJ: Mondok egy példát. Pass Andrea, aki egészen elképesztő képességekkel rendelkezik, vagy a Kovács Dominik és Viktor ikerpár, vagy Horváth János Antal ifjabb generációhoz tartozó drámaírók esetében a tehetség és a tehetség iránt érzett felelősség miatt nem érdekli az embert, hogy ők bármilyen szekértáborhoz tartoznak, vagy úgy képzelik el az érvényesülést, hogy mindenféleképpen látható legyen, hova tartoznak. Úgy írnak, hogy nincs értelme bármiféle politikai mögöttest keresni, vagy beskatulyázni, netán ideológiához társítani őket, mert annál sokkal tehetségesebb emberek. Én ebben látom a megoldást, a jövőt. Ez a szélsőséges politikai szembenállás, ami a mi szakmánkat is jellemzi, az igazi tehetségek esetében nem lehet jelen. Ilyen szempontból teljes mértékben optimista vagyok. A meghatározó tehetségek az emberi lényeget keresik, mint a nagy elődeik, Shakespeare, Molnár Ferenc vagy a többi csodálatos nagy író. Hogy mitől ember az ember, ez érdekli őket, és ebben a pillanatban az, hogy hol szocializálódtak, milyen politikai nézeteik vannak, egyszerűen eltűnik. Ezt látni kell, örömmel felismerni és méltányolni.

TM: Észlelsz olyan irányt, ami esetleg befolyásol téged színházigazgatóként a műsorterv kialakításában?

KJ: A műsorterv kialakításában a színházigazgató nem vonhatja ki magát az alól, hogy van egy közönsége, a közönségnek pedig van egy karaktere, elvárása, abban viszont már van szabadsága és felelőssége is, hogy azt milyen nívón teljesíti. Én igyekszem ezt a színházat egy másik szintre emelni és a saját karakteremre formálni. Ez egy bizalmon alapuló közös kaland, de nem a közönség vezeti a színházigazgatót, hanem a színházigazgató vezeti a közönséget. Örök emberi értékek mentén. Ez a dolga és a felelőssége. Abban reménykedem, hogy követnek engem, és elégedettek lesznek velem Sopronban. A bizalmukért küzdök. Jókedvűen.