A poroszlói Ökocentrum megépítésével a Tisza-tó, ez az elárasztott Atlantisz, mintha újra a felszínre tört volna: kidugta a fejét a múlt víztükréből, és a térséget az országos turizmus térképére emelte. 2003-ban döntöttek a beruházásról, éppen abban az évben, amikor a nagyapám – aki egész életében siratta családunk víz alá került földjeit – meghalt. Ő még a föld embere volt, akinek a víz nem az életet, hanem a veszteséget jelentette.

Apám már másképpen nézett a tóra. A vízben ő nem az eltűnt múltat látta, hanem a folytonosságot. Bár gyakran emlegette, hogy mennyi gólt rúgott gyerekként azon a focipályán, amelyet elnyelt a víz, ő már kétéltű ember volt: a víz partján érezte otthon magát. A városi életbe szorított testét mindig vonzotta a vízpart. Nagyon temperamentumos, hangos ember volt, akit könnyen ki lehetett hozni a sodrából, de a tónál mindig megnyugodott.

Egész életében szenvedélyes horgász volt. Kiskorától kezdve, egészen addig, amíg el nem került a szülőfalujából, a poroszlói halászokkal dolgozott az iskola mellett: a munka és a természet szövetségét itt szívhatta magába, hamar felismerve, hogy számára a víz nem elvesz, hanem ad.

Évente körülbelül százezer horgász keresi fel a tavat. A halfogás rítusa mit sem változott az idők során, ma már mégis más tartalommal bír. A kenyérkeresetből rekreáció, a túlélésből szenvedély lett. A horgászok túlnyomó többsége ma már nem elsősorban a zsákmányért megy a vízre, hanem a csendért és a mozdulatlanságért: a zsákmány már nem a hal, hanem a pillanat – a gyönyörű környezet, a jó levegő, a csend, a folyó élővilágának hangja.

A Tisza-tó egy különös, átmeneti világ, ami egyszerre folyó és tó, egyszerre ember alkotta és természeti képződmény. Talán ez a kettősség adja szimbolikus erejét: átmenet a mozdulatlan és az áramló között. Élővilága is ennek a határhelyzetnek a leképezése: több mint ötven halfaj él itt – több, mint a Kárpát-medence bármely más tavában vagy folyójában. Ez a változatosság a víz és az ember itteni kapcsolatának mélységét fejezi ki.

A természethez fűződő és az apámmal való mélyebb kapcsolatomat én is a Tisza-tónak köszönhetem, mert a legélesebb apa–fiú képeim és emlékeim innen vannak. Volt egy kabinos motorcsónakunk, és amikor apám úgy döntött, hogy elég volt a városból, telepakoltuk a hajót, és nekivágtunk a tónak. Ott aludtunk, ahol ért minket az este: néha kikötöttünk és sátraztunk, máskor a hajóban aludtunk.

Apám csónakról a rablóhalakra szeretett a leginkább menni. Volt, hogy akkora harcsa akadt a horogra, hogy a hosszú fárasztás során végül elszakította a damilt. Én voltam mindig a „kutyugtató” – egy megmunkált fadarabbal ütögettem a vizet a csónakból, hogy ezzel a rablóhalakat közelebb csalogassam. Ha apám becézett, gyakran hívott ezért kutykurutynak.

Élete végéig megőrizte ezt a szenvedélyét, és akkor is egyenesen a Tisza-tóról ment be a karcagi kórházba a szokásos éves infúziókúrájára, ahonnan már nem jött ki élve.

Szinte soha nem beszéltünk az elmúlásról. Amikor egyszer szóba került, csak ennyit mondott: „Dobjatok majd be a Tisza-tóba.”

Így is történt. Kikértem az egri vízügyi hatóságtól az engedélyt, és hajóval indultunk el apámmal az utolsó közös utunkra. Azt mondták, az urna pár percig lebegni fog a víz felszínén, mielőtt elsüllyed, de alig telt el egy perc, és apámat hirtelen elnyelte a víz. Visszavette magának – ahová mindig is tartozott.

A Tisza-tó számomra nem táj, hanem annál sokkal több: nagyapám földje, apám lelke és az én gyerekkori hangom – mind ott vannak valahol a mélyén.

Kovács Dániel Gábor