„[A] nikotinmérgezés nem ér véget egy hányással, az sajnos olyan nyavalya, amit ki kell heverni, […] most a levegő óvatos szedése az egyetlen alkalmazható légzéstechnika, sípoló hangok kíséretében, meg persze a sűrű fogadkozás, hogy az életben soha többet nem gyújtunk rá.” Május 31., a dohányzásmentes világnap alkalmából kérdeztem Nagy Koppány Zsoltot a cigarettával átélt kalandjairól. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Az én emberem című novelládban az elbeszélő megállapítja: „a test megszabott időközönként kapja, ami neki jár: szesz, cigaretta, szesz, szesz, cigaretta, szesz, szesz, cigaretta, cigaretta, cigaretta.” A bevezetőbeli idézet a Jozefát úr, avagy a regénykedés című írásodból való, melyben ez a kijelentés is áll: „csodálatos találmány ez a cigaretta, valósággal erőre kap tőle az ember!” Dohányos karriered kezdetén milyen szükségletet fedezett a cigaretta?

Nagy Koppány Zsolt: Mivel a dohányzás olyan űrt tölt be, amely addig nem is létezett, eleinte nem szükségletet fedezett; iskolai hülyéskedés volt, a legvagányabb osztálytársamnak csak úgy lehetett a barátja lenni, ha nagyszünetben cigiztünk vele a vécében – akkor még lehetett a sulibüfében „szálára” cigit venni, azaz csak egy-egy szálat, és a tanárok is dohányoztak óra közben, ha kedvük szottyant rá, hihetetlen idők voltak! –, majd következett a gondterhes egyetemista lét, és egyszer csak úgy maradtam, mint az egyszeri leány… Introvertált emberként évekig az egyetlen módja annak, hogy viszonylag normálisan kommunikálni tudjak embertársaimmal az volt, hogy babráltam, vagy egyszerre többen babráltuk a ciginket, és mikor ez nem csupán megtörte, de fel is olvasztotta a beszélgetés előtti jeget, már nem volt akkora gond csevegni.

SzNI: A regényhősöd erős dohányos: „Jozefát úr nyugtalanul fészkelődik, az utazás szimbolikájára gondol, de nem tetszik neki, ami eszébe jut (utazni annyi, mint menekülni), megcsóválja nagy fejét, majd rájön, hogy ez az üldögélés egyáltalán nem pihentető, […] ezért úgy dönt, kínjait inkább cigarettával enyhíti a folyosón.” Jozefát úrról azt is tudhatjuk, „érzelmi okokból kifolyólag dohányzik”. Dohányozni annyi, mint menekülni. Egyetértesz? Még ha jogos is a menekülés – mi elől? –, és a dohányzás még a fennálló lehetőségek legkisebb legrosszabbika.

NKZs: Teljes mértékben egyetértek, menekülés ez a javából. Számomra elsősorban a beszélgetési kötelezettség előli menekülés, én ugyanis, mint Móricz Barbárokjában a juhászok, hetekig el tudnék lenni anélkül, hogy bárkihez hozzászóljak („A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.”), ami sajnos ebben a szakmában elkerülhetetlen, így a cigi tényleg sokat segít – a dohányzás kapcsán elhangzó small talk(adsz tüzet?; hűha, köhögtet; ej, sokat szívunk mostanában; és amúgy hogy vagy, írogatsz még?) kielégíti a hülye kényszert, amit az emberek éreznek, miszerint mindenáron be-szél-get-ni kell… és hát segít eltölteni a munkanapot is. Tanárként, tisztviselőként is láttam, hogy ügyesen időzített dohányzással a munkanap közel egynegyedét el lehet lógni. Persze, én sosem csináltam ilyet, csak láttam, ahogy mások igen. És bár tényleg a dohányzás a fennálló lehetőségek legkisebb legrosszabbika, én éppen a dohányzás által tanultam meg magamról, hogy függőségre abszolút és rendkívüli módon hajlamos vagyok, ezért aztán nagyon kell vigyáznom: az italt szerencsére nem bírom, a kábítószert pedig ki sem merem próbálni, mert tudom, hogy azonnal rászoknék. Hálás vagyok a dohányzásnak, hogy ezt megmutatta, ezt megtanítottam nekem rólam.

SzNI: Jozefát úrra vonatkozik ez is: „A cigaretta elszívásával a kínok alig enyhülnek”. „Az átkozott cigaretta lesz a ludas, rájött már ő is, attól émelyeg ilyen szörnyen az ember”. Mi volt a fordulópont, amikor úgy érezted, a dohányzás többet vesz el, mint amennyit ad?

NKZs: Én már a dohányzásom első hetei után elkezdtem leszokni, és azon a húsz éven keresztül, amíg dohányoztam, szinte kéthavonta leszoktam – mindig sikertelenül, persze, és ettől mindig frusztráltabban, bár mondjuk az így megnyert hetek is megnyert hetek voltak, amíg újra el nem buktam. Akkor sem sikerült tartósan leszoknom, mikor gyerekeim születtek, és akkor sem, mikor a családban dohányzással kapcsolatos haláleset történt, pedig rettegve néztem végig a sok szenvedést, és mégsem, mégsem… A legrosszabb az önvád, az önmegvetés volt: amikor ezredszere sem sikerül; a legpocsékabb érzés – az eufória mellett nyilván – a leszokás utáni első cigi alatt érzett kavargó hányinger-érzemény. És akkor ennyi kínlódás és kudarc után 2017. december 20-án, 20 óra 20 perckor elszívtam az utolsó cigimet (azért az, hogy ennyire emlékszem a dátumra, nem túl jó jel…), és azóta talán kétszer gyújtottam rá egy-egy szálra, de ahogy Csáth Géza írja a naplójában: nem jól esett. („Euphoria nem jelentkezett. Étvágy nélkül kávéztam, és a cigaretta nem jól esett.”) És hogy mi a magyarázat? Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a test okosabb, mint az elme (éppen úgy, ahogy a megszületett irodalmi szöveg is végső soron többet tud már, mint a szerző): tudja, hogy mikor kell elkezdeni mondjuk halat fogyasztani, füvet, virágot enni, és azt is tudja, mikor ér véget az örömök keserű forrása, a dohányzás. És akkor nem kér többet.

SzNI: „[H]a Önök most azt mondják, hogy nagyon fogy a cigaretta ebben a regényben, akkor mi fejünket meghajtva azt feleljük, hogy Önöknek bizony igazuk van, de tudniuk kell, hogy mindez semmi ahhoz a mennyiséghez képest, amelyet a történet megírása emésztett el.” Mit jelentett a dohányzás az írás függvényében? Hatott-e a munkamódszeredre az, hogy letetted a cigarettát?

NKZs: Imádtam. Mai napig vallom, hogy nincs ahhoz fogható érzés, amikor egy jó novella vagy fejezet, bekezdés után az ember elszív egy cigit, és nincs annál inspirálóbb sem, mikor elakad a szöveggel, de egy jó kis cigarettázás alatt minden a helyére kerül, és lágyan összeállva folytatódik az írás: könnyedén és remekül. Ezt semmi nem pótolja. Semmi. Azóta sokkal nehezebben írok, nincs okom megállni (elszívni egy cigit), és könnyebben félre is csúszik a szöveg. Nehéz nélküle, de nincs másik út. Felállok, járkálok, undorító langyos vizeket iszom, de hol van ez ahhoz képest, amikor az ember rágyújtott, ha baj volt? Sehol.

SzNI: A regénykedésnél maradva: „ha addig élek is, leszokom, mert nálunk a konyhában a falvédő ne vegye be a cigaretta szagát, hogy aztán egész öregkorunkban veszekedjünk miatta!” Irritál-e a cigaretta szaga, mióta leszoktál?

NKZs: Nem szeretem a rablóból lett pandúrokat, akik affektálva fújolnak, miután leszoktak. Szívesen vagyok dohányosok társaságában, és bár érzem a szagát a ruhámon, hajamon, de a ruhát ki lehet mosni, a hajam meg elhullóban, szóval nem, nem zavar, húsz évig segített nekem… lenni, hát hogy haragudhatnék rá most?! Szeretem, hiányzik, és remélem, elkerüljük egymást még sokáig.

SzNI: Mit tanácsolsz azoknak, akik, ha addig élnek is, leszoknak?

NKZs: Közhely, de egyetértek vele: nem lehet leszokni. Én a mai napig álmodom a cigarettával – ez hol rémálom, hogy elbuktam, hol pedig kellemes, jó álom, hogy jé, megint szabad. Nem tettem le arról, hogy egyszer még, ha csak pár hétig is, dohányozni fogok. Szóval a tanácsom: nem szabad erőltetni, mert leszokni nem lehet, legfeljebb csak abbahagyni. Márai háromnapos szüneteket javasol beiktatni a cigarettázási rendbe („Szíved nem zsörtölődik még a nikotin miatt: jutalmazd meg azzal, hogy parancsoló szükség nélkül abbahagyod három napra a cigarettát.”), de leszokásról ő sem beszél. Szóval nem szabad erőltetni, mert az ember elbukik, és akkor csak még jobban utálja magát. Hanem: a test, mint fent mondottam, tudni fogja, mikor volt elég. És akkor jelez. Halkan, alig észrevehetően jelez, de jelez: na, akkor kell észrevenni a csilingelést, észnél lenni és önuralmat gyakorolni. Így talán élhetünk még pár évig boldogan a Földön. Na jó, nem boldogan, de talán valamivel egészségesebben.