Elképesztően sok arrogáns alakot, jelenetet ismerek, mind a közös tudatalattink kifejeződéseként (is) funkcionáló közéletben, mind (azon belül) az irodalmi életben, mind pedig – hajh, fájdalom! – a saját múltamban. Napestig lehetne sorolni, olyanokat is, amilyeneket most már le sem írnék, mert kegyeletsértés volna.

Valahogy úgy tűnik, hogy az arcom (?) kiváltja némely emberben az arrogáns viselkedés szükségletét, de persze lehetséges az is, hogy csak túlérzékeny vagyok. Szóval bár napestig lehetne sorolni a példákat, most mégis csak egyet emelek ki, nem is a legerőteljesebbet, hanem azt, amely régóta és aljas módon kúszó ismétlődésből fakadó nyomasztottság-érzetet kelt hosszú ideje.

Budapest szomorú, rosszkedvű és borús népével együtt magam is dolgozni indulok minden munkanapon, általában fél nyolckor. Legnagyobb tömeg a metrón, az emberek a telefonjukat bámulják vagy a földet, esetleg kinéznek az ablakon, ami komoly kihívás a föld alatt. Gyúródás, savanykás szagok, mosatlan fogak, háj, undorító népek mindenfelé – persze szépen felöltözve.

Aztán mikor végre kiszállok, vár rám egy közel tízperces séta: ez a felüdülés, a remény, hogy jó, vagy kicsit jobb lesz a nap – persze nem lesz. A tízperces sétát mindig ugyanazon az útvonalon teszem meg, nem kockáztatok már.

Nézelődöm. Minden ablakon (ezek jórészt hivatalok ablakai) belesek, ahol lehet. Tanulságos, szórakoztató, legalább közben sem telefonozok.

És hát hetek, de lehet, hogy hónapok óta figyelem az egyik épületet, amelyik mellett elhaladok: az utcára néző ablak mögött, elhúzott függönyökkel (mintha hivalkodna) minden reggel egy pasas ül a hagyományos számítógépe előtt a hagyományos számítógépasztalnál. A lábát felteszi a monitor mellé az asztalra. Mindkettőt.

Ennyi.

Elsőre nem is tűnik sokkolónak. De minél többször látom (immár minden reggel) (az utóbbi hetekben nyitott ablaknál), annál dühítőbbnek találom. Pláne mióta észrevettem, hogy van vele a szobában egy kolléga is, illetve gyakran állnak ismeretlenek (vagy ismeretlennek tűnő egyének) az asztalánál. A minap az egyikük egyenesen ült, és éppen ott kezdődött a felsőteste, ahol a pöffeszkedő figurának a lába véget ért – tkp. szagolta a cipőjét.

Fogalmam sincs, ki lehet, nyilván nem túl fontos ember, mert akkor nem osztozna egy másik alakkal az irodán, és nem a földszinten volna a szobája, utcára nyíló ablakkal. Ja, és nem kezdene olyan korán dolgozni, hogy mikor odaérek, már rég bekapcsolt gép mellett pöffeszkedik.

Próbáltam mentségeket keresni neki: biztos érszűkülete van, dagad a lába, vizesedik, kifejezetten orvosi utasításra pockolja föl. De látom, hogy sportos fickó, mozdulatai, ha esetleg éppen magyaráz valamit, magabiztos embert mutatnak, a beteg munkavállalók lehajtott fejének, aggódó tekintetének nyoma sincs a viselkedésében.

Lassan fogynak a mentségei.

Nem tudok másra gondolni, mint hogy akarva, tehát szándékosan, vagy akaratlanul, tehát akkor is neveletlen-szándékosan csinálja, amit csinál. Semennyire nincs tekintettel embertársaira. Nem érdekli, hogy a nyitott ablak előtt elhaladó (vagy a szobájába benyitó) felebarátai (ügyfelei, kollégái) mit gondolnak róla. Természetes számára ez a természetellenes (de valahol mégiscsak természetes) arrogancia (kölcsönvettem Térey János könyvcímét, engedelmével), amelyiknél sértőbb dolgot ritkán tapasztaltam. Nagyon kíváncsi vagyok, meddig fogom még látni. De a dolgok természetét és a világ rendjét ismerve: évekig, nagyon sokáig, örökké.

Nagy Koppány Zsolt