Mary Shelley nevét hallva, azt hiszem, a legtöbben automatikusan hozzábiggyesztenek még egy szót. Egy másik nevet. Na, mit? Fiatalkori élményem, hogy egy barátom öccse a kérdésre, hogy mi a kedvenc filmje, kapásból rávágta, hogy Mary Shelley: Frankenstein. Nem, tulajdonképpen a kettőspontot nem mondta a név és a cím közé, ebben egészen biztosak voltunk, és ettől is volt olyan bájosan vicces az egész. Ő ezeket a szavakat hallotta az első képkockák alatt, és meg is elégedett mint címmel, onnantól betekerte a történet, és az újra- meg újranézések közötti szünetekben legszívesebben csak erről beszélt mindenkivel.

Meg is lepett, hogy ugyanaz a téma foglalkoztat bennünket: őt a borzongás, engem főleg a közelgő angolirodalom-vizsga miatt. Nem akartam elkedvetleníteni, bár valószínűleg amúgy sem hitte volna el, hogy egy közel kétszáz éves történetről van szó. De érdekelni kezdett, hogy mi lehet a titka a műnek, hogy a 21. század hajnalán is ennyire lázba tud hozni egy fiatal fiút. Ezzel a szemmel olvastam el, de hamarosan már nem is ez volt a kérdésem, sokkal inkább Mary Shelley sajátos Prométheusz-szemlélete izgatott. Tehát nekem külön is feladta a leckét, és egyre inkább úgy gondolom, hogy mindenkinek személyre tudja szabni a feladatokat, a történet jól konstruált rétegeiből adódóan.

Aztán persze nem tudtam elszakadni attól a gondolattól sem, hogy ezt a szöveget egy nő írta a tizenkilencedik század hajnalán, mindössze huszonegy évesen, és elképesztően menőnek gondoltam. Annál is inkább, hogy a kor nagy angol klasszikusai között férjét, Shelley-t illik emlegetni, többek közt közös barátjukkal, Byronnal egyetemben.

Csak részben magyarázta ezt mindaz, amit róla tudni lehet, sőt, azt is mondhatnánk, hogy egyenesen csoda, hogy mindennek ellenére ilyen kreatív maradhatott. Mary Shelley élete maga is regénybe illő, nem szűkölködött romantikus fordulatokban, de traumákban sem. Még a tényszerű felsorolás is döbbenetes: édesanyja korai elvesztése, problémás gyermekkora és párválasztása (annak következményeivel), gyerekei halála, nagy utazások, hányódások, férje tragikus balesete, egyedül felnevelni a gyermekét, végül az agydaganat, amely ötvenhárom éves korában végzett is vele – és ezek még csak a fontosabb állomások. És akkor nem beszéltünk a legkacifántosabb családi és baráti összefonódásokról, ismeretségekről, a környezetében történt öngyilkosságokról, házasságszédelgésekről.

Ha belehelyezzük őt korunkba, történetével, döntéseivel még most is különcnek számítana, de legalábbis egy pszichológusnak évekre szóló megélhetést jelentene – milyennek ítélhették hát a kortársai? Akit érdekel, nézzen utána – én most inkább azt az apropót osztom meg, ami szóba hozatta velem őt meg a leghíresebb művét.

Nemrég az Országos Színházi Találkozón (re:OSZT) szerepelt a Budapest Bábszínház előadása, a Frankenstein, mintegy kakukktojásként, gondoltam akkor. Jellegéből adódóan valóban kivételnek számított, azonban az élmény, amit nyújtott, méltán versenyzett a legjobb kőszínházi előadások által kiváltottakkal. Nick Dear színpadi átdolgozását Koltai M. Gábor fordította, Keresztes Tamás rendezte és felelt a díszletért is; az első pillanattól meghatározó, különlegesen virtuóz zenét Kézdy Lucának köszönhettük. Aztán megképződött – összerakódott – a Kreatúra, és a bábos eszközök meggyőztek: ez az a mód, ahogyan minden valódi dolog létrejön. Ilyen nehezen, ilyen összetett módon, ennyi energiával. A születés eksztázisát rendkívül precíz összmunka teremtette meg: több művész kimunkált mozgása és bábmozgatása, a mozgókép és zene, a fények és fényhiányok zseniálisan egybehangolt játéka. És ez végigkísérte a történetet, lankadatlan intenzitással. Olyan egységes nyelvet teremtett, amelyet – úgy gondolom – most már akárhol és akármikor megértenénk. Láttunk szétesést, de azt is, hogy hogyan kaparja néha össze magát az ember, volt emberszerű báb és bábszerű ember, akiknek néha vázlatos mozdulataik is többet tudtak mondani egy nagymonológnál.

„Mary Shelley 19. századi rémregénye a teremtés csodájának és felelősségének története, a teremtő és a teremtett lény örök egymásra utaltságának shakespeare-i mélységű tragédiája.” – hirdeti a bábszínház ajánlója. És ez az előadás mindezek mellett a legaktuálisabb kérdéseket teteti fel velünk, nézőkkel. Miért teremtünk? Tudjuk-e, hogy kit/mit teremtünk? A létrehozás során vannak-e mélyebb céljaink, és ha igen, azok helyesek-e, működőképesek-e? Meddig terjed az emberi hiúság? Látjuk-e a potenciális veszélyeket? Vállaljuk-e hosszú távon a felelősséget – egyáltalán meddig szólhatunk bele a folyamatokba? Mikor lépjük át az emberi határát? Felismerjük-e a jószándékot, a tisztaságot? Kit és miért tolunk el ismeretlenül magunktól? Mi történik, ha a fejünkre nő a saját teremtményünk? Mi van, ha nem a szándékaink szerint folytatódik az ő története? Hogy csak két példát említsek: a gyermeknevelés során vagy a mesterséges intelligencia megjelenésével kapcsolatban is ilyesmiken tűnődhetünk el.

Victor Frankenstein (Márkus Sándor) – aki nem a teremtmény, hanem a tudós, sokak hiedelmével ellentétben – esendő emberként keresi a válaszokat, és bőven hagy és teremt lehetőséget számunkra is, a szédületes összművészeti élmény utáni napokra.

Az a srác pedig, aki a legújabb századelőn olyan sokszor végignézte a filmet, szerintem nem pusztán a borzongás-réteg miatt tette. Ennyiszer nem lehet egyazon lendülettel rémüldözni. Azt hiszem, újabb és újabb feladatokat kapott Mary Shelley-től, ahogyan máig is kap minden kíváncsi művészeti ág és befogadó, aki előveszi a Frankensteint.

Farkas Wellmann Éva