Smid Róbert irodalom- és kultúratudós, kritikus. Első könyve Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei címmel jelent meg 2019-ben az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, és elnyerte a Magyar Írószövetség Debüt-díját. Legutóbbi kötete (A grammatika érzéketlensége – Kritikák X-ről, Y-ról) elemző látásmódú kritikákat tartalmaz. A megfontolt gondolatmeneteiről ismert szerző rendszeresen teniszezik. Vajon a higgadt elemzés a teniszpályán is előrevisz? – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Nem teniszeznek tömegek, mert viszonylag sok tényezőnek össze kell állnia ahhoz, hogy az ember játszhasson, elég csak a szabad pályát és a rendszeres játékpartnert említeni. Sajnos nincs minden utcában teniszpálya. Neked mikor, hol nyílt lehetőséged, hogy rendszeresen elkezdj teniszezni?

Smid Róbert: Hát igen, a teniszt sokszor mondják arisztokratikus sportnak, és nemcsak az eredete, a történelme miatt, hanem azért is, mert valóban sok tényezőnek kell együtt állnia a játékhoz – így értve a kiváltságosak sportja. A XII. kerületben szerencsére több teniszklub is működik; én a Mártonhegyi Teniszklubba járok, néhány utcára a lakásomtól. Idén ünneplik negyvenéves fennállásukat, ráadásul az oktatómról kiderült, hogy amikor én az ezredfordulón elkezdtem teniszezni Gyöngyösön, akkor ő is épp ott játszott. Egyébként a tenisz kapcsán még van egy lényeges dolog, ami talán elsőre nem annyira szembetűnő: a klubélet. Amikor ott játszol orvosokkal, újságírókkal, volt nagykövetekkel az egymás melletti pályákon, akkor óhatatlanul is kialakul egyfajta közvetlenség, amely normális esetben (ha például bemennék a rendelőbe, a szerkesztőségbe stb.) soha nem fordulhatna elő. Ha hallod a másikat káromkodni, magát szidni, hogy milyen hülyén ütötte meg a labdát, vagy éppen egy hosszú labdamenet során a végén már nyögni, az az intimitás egy sajátos atmoszféráját alakítja ki. Talán ezért is van az, hogy akárcsak a színházban, itt is bevett dolog a tegeződés.

SzNI: Gyerekkoromban egy hetet tölthettem egy teniszpályán. Az okozta a legfantasztikusabb örömöt, ha az ütésem könnyedre sikerült, és a labda lendületesen oda érkezett, ahová küldeni szándékoztam. Neked mi adja a legnagyobb örömöt a teniszben?

SR: Amióta az eszemet tudom, ki nem állhatom a futást – az iskolában minden felmérő egy kínszenvedés volt. Máshogy van ez a teniszpályán: ott kifejezetten élvezem a labda utáni sprintet, sikerként élem meg, ha képes vagyok elérni a szélre pattanót is. Ezeket a veszettnek gondolt pillanatokat mondanám a legnagyobb örömet okozóknak, vagyis amikor vissza tudod hozni a labdát a játékba, és képes leszel felülkerekedni, újra irányítani a menetet. Ezért teszel meg mindent tulajdonképpen – bár elméletben minden helyzetet meg kellene oldanod, de hát ilyen a gyakorlatban nincs. Mégis, amikor sikerül, az termeli rendesen az endorfint.

SzNI: Milyen gyakran tudsz eljárni edzeni, játszani?

SR: Húsz év kihagyás után a pandémia második hullámakor kezdtem újra a teniszt, mert nagyon hiányzott a mozgás. Heti egyszer járok, de jobb lenne kétszer. Az egyszeri alkalomnak megvannak a praktikus okai: nemcsak arról van szó, hogy a munkáim mellett ennyi fér az időmbe, hanem arról is, hogy mivel egy népszerű klubról beszélünk, a téli sátoros időszakban nagyon nehezen lehet pályát foglalni, az ember örül, ha van szabad időpont, és ahhoz igazodik. Nyáron pedig bár el lehet csípni szabad pályákat délben, de ha valaki játszott már kánikula idején, az tudja, hogy a pozitív hatása mellett – hogy nagyjából két kilóval könnyebben távozik az ember, mert annyit leizzadt magáról – azért a koncentráció nem az igazi a forróságban.

SzNI: A tenisz egyben életmód és világnézet is?

SR: Ha írókat kérdezel arról, hogy mely sportok segítenek nekik az alkotásban, akkor hagyományosan a futást vagy az úszást fogják mondani. Az előbbiről írtam is egy tanulmányt (Tempevölgy, 2021/2), Nádas Pétertől Murakami Harukiig vizsgálva, hogy miért találják a szerzők annyira inspiratívnak a futást. A legtöbbször az kerül elő, hogy a futás egyfajta köztes térben történik, ahol folyamatosan figyelsz a saját testedre, és a téged körülvevő testekre is, az utóbbiak nem fizikai aspektusaitól mégis függetleníted magad. Hogy ez mit jelent, ahhoz elegendő belenézni újra Mészöly Miklós Az atléta halála című regényébe: Bálint a pályán elvonatkoztat attól, hogy azt egy diktatórikus hatalom építette, amelynek, ha jól teljesít, ráadásul érdemeket is szerez. Ha pedig Nádas Évkönyvéhez fordulunk, ott a böglyök megvilágító példája segít megérteni azt, hogy a futónak úgy kell megtalálnia a saját ritmusát, hogy ne zavarja meg a rovarokét, ellenkező esetben megtámadhatják őt, és ezzel megszakítják a futást. A tenisz esetében azonban nem részleges, hanem teljes elzártságról beszélhetünk. Azt vettem észre, hogy akkor megy a legjobban a játék, ha tényleg a pályán kívül hagyok mindent, nem várok tőle megvilágosodást valamely kérdés kapcsán, amellyel épp foglalkozom. Nem stresszelem magam azért, hogy mi jön másnap, mert ott kell lenni a pillanatban. Ellentétben a futással és az úszással, ahol az ellenállásnak (a terepnek, a víznek stb.) nekifeszülve megihletődsz, a teniszben az a fura helyzet áll elő, hogy egyszerre játszol a labdával és a labda ellen, és ez folyamatos és kizárólagos koncentrációt igényel.

SzNI: Miben visz előre a hétköznapokban a tenisz szemlélete? Mit tanulsz a pályán, amikor játszol?

SR: Manapság divatosak azok a poszthumánnak nevezett elméletek, amelyek felnyitják a szemünket arra, hogy a tárgyak milyen fokú ágenciával, cselekvőképességgel rendelkeznek. A tenisznél ez nagyon tisztán megmutatkozik, mert ott minden mozdulatod a labda függvénye. Az előbb mondtam, hogy minden helyzetet meg kell tudni oldani, ez az alapállás, de ez máshogy történik a pályán, mint az íróasztal mellett. Mi, bölcsészek, ha problémamegoldásról van szó, ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy egy hosszas értelmezési folyamat eredményeként találunk egy megfelelő megoldást. Értelemszerűen a teniszben nincs idő a hermeneutikai hozzáállásra, ott gyors, kimunkáltan, avagy képzetten ösztönös reakciók kellenek. Ez a „kimunkáltan, képzetten ösztönös” valami olyasmit akarna jelenteni, hogy megtanulod, bizonyos szituációkat miként kell kezelni, vagyis mégiscsak az értelmezés segítségével kidolgozod, miként lehet megoldani a helyzetet, és addig gyakorolsz, amíg automatikus testi reakcióként nem jelentkeznek a helyes mozdulatsorok, amikor az újra előáll. Amit még megtanultam: ehhez higgadtság kell. Könnyen felhúzom magam a dolgokon, hirtelenharagú vagyok, de amikor a pályára lépek, ezen változtatnom kell. A tenisznek itt jön elő a pszichés oldala: egész egyszerűen rögvest túl kell lépned a hibán, regisztrálni regisztrálhatod, de felesleges, sőt káros agyalni rajta, mert akkor bekerülsz egy lefelé tartó spirálba, és a következő 2-3 labdamenetet is buktad. Fucsovics Márton nagy előnye, szerintem, ami miatt ő ilyen jó teniszező, hogy bár sokszor izgul, nagyon ritkán látod dühösnek, főleg ütőt dobálónak vagy csapkodónak, mint ahogy ez a hasonló klasszisoknál azért előfordul. Szoktak fontos pontokról beszélni a teniszben, amelyek mentálisan megdobnak: ilyen az, amikor azért szerválsz, hogy a meccsben maradj, de az is, amikor meccslabdád van. Érdekes, hogy az aktuálisan győzelemre állón éppen ugyanakkora teher van, mint a mögötte nem sokkal elmaradón – ki kell használni a lehetőségeket, egy karnyújtásnyira van a meccs, de egy elhibázott lépéssel, egy hosszú ütéssel stb. el is lehet veszíteni azt.