Soha nem költöztem el Beregszászról. Minden utca, kátyú, kő ismerős. A fák színe, az út pora, a víz íze is más itthon, mint másutt. Másutt minden van, itt semmi nincs, mégis itt van minden. Azt hiszem, mindnyájan így vagyunk ezzel, legyen szülőföldünk bárhol a nagyvilágban. Bár ha hosszabb vagy rövidebb időre új helyre költözik az ember, otthonossá lesz a környezet, ismerősek lesznek az utcák, tájak, emberek, de mégsem válik azzá, mint az embert meghatározó szülőföld.

Beregszászról az utóbbi négy évben rengeteget lehetett hallani. Az aprócska város Kárpátalja utolsó magyar városa. Az utak borzasztó állapotban vannak, az emberek szegények, többnyire minden családból valaki külföldön dolgozik, hogy a napi betevője meglegyen. A városka lassan elfogy. Az idősek meghalnak, a fiatalok elköltöznek, gyermekek alig születnek. Persze órákat lehetne arról beszélgetni, hogyan és mennyi idő alatt történt meg ez az átalakulás, hogy a valamikor színmagyar, virágzó város mitől változott meg ennyire, de túl vagyunk már ezen. Nem panaszkodunk. Lehetne beszélni a harmincezer forintos fizetésről, arról, hogy a hús kilója ezernyolcszáz, hogy a házakat csak dollárért lehet megvenni, egy kisebb házikó 20-30.000 dollárba kerül, és az egészségügy haláláról is szólhatna a fáma. Heteken keresztül beszélhetnénk az apró nyomorúságokról, amiken senki nem tud változtatni, aki pedig tudna, az nem akar.

És ez a város a szívem csücske. Itt tanultam meg a csodálatos anyanyelvemet, itt jártam iskolába, itt lettem szerelmes, itt nevelek gyermeket. Ebbe a szegény, szebb időket is látott városba vágyok haza szüntelen, mikor nem vagyok itt. Itt nyugszanak felmenőim, innen nehézkes az elutazás, akkor is, ha csupán néhány napról van szó. Már nincsenek itt a barátaim, csupán egyetlen maradt, ismerősök is csak kevesen, de maradok, míg az iskola és a templom áll. Mindezt a szó legszorosabb értelmében írom: míg gyermekem magyar nyelven tanulhat, míg magyarul mondhatom a Miatyánkot, míg énekelhetem a magyar Himnuszt, addig maradok. Igen. Ennyi tart itt. Még végiggondolni is rettenetes, de valójában látom az egész kimenetelét: nem lesz maradásunk.

Egyszer egy kávézó teraszán hallottam: „Szép kis város, csak ne volnának itt ezek a magyarok!” Hát így. Még itt vagyunk, bár az újonnan ideköltözők nem tudják, hogyan kerültünk ide, vannak olyanok, akik szerint beszivárogtunk, pedig mi itt voltunk már 950 évvel ezelőtt is, mikor a városunk, Lampertháza épült, csupán kiszivárgott alólunk az ország. Nagyon szeretem Budapestet, Magyarország a hazám, a szó lehető legnemesebb értelmében, de szívemnek a legszebb város mindig Beregszász marad. Kecsegtető a gondolat, hogy úgy élhetnék, hogy magyarul szól hozzám a postás, az eladó a boltban, nem kellene a fejemben idegen nyelven végiggondolni egy mondatot, mielőtt kiejtem, de mégsem annyira kecsegtető, mint a Kárpátalját ölelő Kárpátok, mint a forrásvíz, mint a kilátás a Hágók tetejéről. Még elképzelhetetlen számomra, hogy csak vendégként járjam ezt a tájat. Imádkozom, hogy ha meg is kell történnie, minél később legyen.

Lőrincz P. Gabriella