Figyelem magam: az utóbbi években jó néhány alkalommal szóba hoztam a tárgyakat: beszéltem már róluk esszében, versben, interjúban – és persze, csak úgy is. Ha már ennyire foglalkoztatnak, nekivágok itt is a témának, hátha közelebb juthatok az érdeklődés forrásához.

Aki költözött már valaha, tudja, miről beszélek, ha azt mondom: sok éven át gyűjtögetett tárgyak tömkelege. Kiváltképp, ha az illető könyvszerető ember. Ha kellett már megtisztítania, becsomagolnia, átcipelnie egyik helyszínről a másikra több száz, netán -ezer könyvet, akkor azt is megkockáztatom, hogy ez a szeretet ideig-óráig átalakult. Esetleg kikacsintott a digitális világ adathordozói irányába. De ne kezdjük a könyveknél mégsem.

Lépjünk vissza inkább a költözéshez. Ismerős az a képsor, hogy ülünk egy széken, előttünk egy szemeteszsák, körülöttünk a holmik, és válogatunk? A tét, hogy mit kell majd becsomagolni, cipelni, minek kell az új házban helyet keresni. Ilyenkor az a kedvenc részem, amikor a kitudjamireleszmégjóelnevezésű tárgyak egy pillanat leforgása alatt átvedlenek egyszerű szemétté, majd nagyot koppannak a zsák alján. Szinte megkönnyebbülést hoz a gondolat, hogy elengedtük, többé nem kell már pakolgatni őket. Igen, valahol itt kezd a dolog lényege feltárulkozni: a fölösleges mozdulatokban. Ezek a tárgyak nem ismernek pardont: a testünk, a tevékenységeink, az időnk kell nekik. Használnak minket, ahelyett, hogy mi használnánk őket arra, amire szól a rendeltetésük.

De vajon hogy keletkeznek ezek az álnok vérszívók az otthonunkban? Bizony, rendszerint mi magunk szállítjuk haza őket. Mert nem tudunk ellenállni a kedvezménynek, a hívogató mosolyának, a marketingjének, az ajándékozó jószándékának. Vagy csak félretesszük, például valaminek a csomagolását, mert olyan jól mutat, mert adódhat olyan alkalom, mert nincs szívünk kidobni. És már bele is léptünk a titokzatos csapdájukba, már rendelkezni kezdenek velünk.

Ettől a perctől ugyanis nincs nyugtunk: a dolgaink előre jól kikalkulált helyeire férkőznek be, ott maradnak az asztalokon, szekrények tetején, véletlenszerűen feltűnnek a lakás számos pontján. Ha csak takarítani szeretnénk (szeretne a fene!), már meg kell mozgatni őket, át kell helyezni (majd lelkiismeretesen vissza). De aki ért a rend tudományához, azt mondja, hogy a figyelmünket is mozgásban tartja, azaz elvonja a sok fölösleges tárgy – és egyszerűen azzal, hogy közöttük létezünk az otthonunkban, megzavarjuk a gondolkodásunkat. Az igazán profik ezen a téren a minimalisták, ők presztízskérdést csinálnak abból, hogy hány tárgy veheti körül őket. Van, aki száz, ötven vagy akár pusztán tizenakárhány dologgal él együtt. Tudom, hogy sosem lennék képes erre az egyszerűsített életformára áttérni, ahhoz túlságosan is szertelen vagyok, de mint minta, rendkívül hatásos. Például, ha edzés közben meghallgatok egy minimalista vloggert arról, hogy hogyan is él, előfordulhat, hogy utána elgondolkodom egy sokadik fölösleges ruha vagy bögre megvásárlásán. Jobb esetekben ki is dobálok ezt-azt.

Sosem szeretném azt a sokkot újra átélni, ami a legutóbbi költözésünkkor ért: dermedten néztem, hogy mindössze öt-hat év alatt mennyi kacatot voltunk képesek felgyűjteni.

A könyv-témát csak azért hessegettem el az elején, mert az némiképp kivétel. Leszámítva a gyerekkori cukorkáspapír-, szalvéta-, sörösdoboz-(!) és számolatlan más gyűjteményeket, szenvedélyesen csak a könyvek gyűjtésének hódoltam. Tizennégy-tizenöt éves koromban kezdődött, de tartok attól, hogy nem lehet kigyógyulni belőle. Kezdetben, emlékszem, erős fizikai örömöt éltem át egy-egy újabb zsákmány beszerzésekor. Aztán lassan kezdett súlya lenni a dolognak. De mindegy, így is fontosak maradtak, sőt, talán úgy a pontos, ha azt mondom: nem is igazán tekintem tárgyaknak őket. Emlékszem, mikor a költözési pánik tetőpontjára hágott, akkor is az egyéb apró-cseprő dolgokért hibáztattuk magunkat, a sok száz kilónyi könyv nem nagyon került szóba, esetleg csak beharapott szájszéllel. Jó, azért kicsit elgondolkodtatott az e-könyvek haszna mindeközben. (Egy írókolléga mesélte egyszer, hogy a felesége csak akkor enged be újabb könyvet a lakásba, ha egy meglévőt kivisz onnan. Egyszerűen nem fér már több, nincs szabad polckapacitás, és nincs is hová újat felállítsanak.)

Szóval, azt hiszem, mégis az egyik minimalista alapelv környékén kell keresgélni: semmi nem fölösleges, ami örömet okoz, amire igazán szükség van. Minden másból érdemes csak a nélkülözhetetleneket megtartani. Mégis, milyen nehéz ez. Már kínálkozik is a továbbgondolás: emberi kapcsolatok, érzések, napi elfoglaltságok tekintetében is milyen jó lenne gyakrabban lomtalanítani.

Na meg, hogy ha már vásárolunk, vásároljunk inkább élményt, ne fizikai porfogókat.

És belegondolok, hogy milyen bizarr is lenne az, hogy halálom után majd a gyerekem válogasson régről megőrzött szerelmes leveleim között, vagy próbálja tisztázni, hogy ezt vagy azt a hivatalos értesítőt, számlát miért tartottam meg. Ezerkilencszázkilencvennyolcból. Itt, most leírom, hogy törekedni fogok ennek elkerülésére.

Nos, jutottam, amire jutottam egyelőre, de ezúttal tovább már nem jutok. Mennem kell elpakolni néhány apróságot.

Farkas Wellmann Éva