Fázom. Nem a hideg miatt, hanem csak úgy. Néhány évente előfordul velem. Télen meg nyáron, jó és rossz időben egyformán. Egyszerűen felborul a hőkomfortérzetem. Azt már kiköböltem, hogy olyankor áll be ez az állapot, amikor valami nagyon hiányzik. Ez nem hangzik jól, de ha azt vesszük, hogy tényleg csak többévente fordul elő, tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatom magam: ha csupán erre alapozom a statisztikát, igazán jól állok – olyan, mintha csak nagyon ritkán lenne hiányérzetem.

Nem a hideg miatt – stabilan 22 fok van a lakásban, Celsiusban mérve. Mégis úgy érzem, hogy kihűlök. Elfogyott a hasadóanyag? A testi szén? A lelki olaj? Az a valami, ami a belső tüzet táplálja? Vagy a külvilágból érkező melegség? Esetleg ezek mind? Gondolta a fene, hogy ezen kell elgondolkodnom.

Mindenféle ötlet eszembe jut ilyenkor. Parazsat kellene ennem, mint a táltos paripák. De hol jut hozzá manapság az emberfia minőségi parázshoz? Olyanhoz, amelyik nem okoz gyomorégést, csupán csak feltüzel? Esetleg lenyelhetnék néhány urániumpasztillát – de az álmoskönyvek, nemkülönben a kémia- és fizikatankönyvek szerint a maghasadásból származó hőérzetfokozás általában halálos kimenetelű.

Véletlenül vagy sem, olyan mappára bukkanok a számítógépen, amelyben régi fotókat tárolok. Egy Szmena 8M fotógép volt hűséges (később hűtlen) társam mindenféle bolyongásaim során. Alapgép volt, nem tudott sokat, sőt inkább semmit, sokat kellett tanulni ahhoz, hogy bár egy átlagos minőségű fényképet lehessen lőni vele. Főleg barlangban, ahol ezt a hobbimat leginkább űztem. A celluloid filmszalagokra, nagyjából 24 vagy 36 felvétel fért el. Csak fekete-fehérben dolgoztam, színes filmre meg főleg előhívószerekre nem futotta. Macera macera hátán volt a film előhívása, majd a képek papírra varázslása – nem is részletezem, csak a magam kőkorszakiságát hirdetném.

De ezek a fotók.

A ’90-es évek egyik telén készültek. Szokványos hétvégi barlangtúrának indult. Négyen vágtunk neki a Pokol-völgyének. Semmi nem jelezte előre a másnap beköszönő hideget. Értsük úgy, hogy a mínusz 10-15 fokos hideg akkoriban Erdélyben, főleg az Érchegységben természetes volt, erre fel is készültünk. Aztán lett belőle –25 fok. Ami azért sok. Egy kisebb barlangban terveztünk éjszakázni, amit mi csak ötvennyolcasnak neveztük a kataszteri száma alapján. Nem először aludtam ott, és nem is utoljára. Bár utóbb mindig eszembe jutott ama ominózus éjszaka.

Ahhoz, hogy bejussunk a szálláshelyünkre, át kellett kelni a folyón. Nem volt nagyon nehéz, egy vastag kábelköteg futott át fölötte, úgy másfél méter magasságban – elkaptad, áthúztad magad a víz fölött nagyjából tíz méter hosszan, és máris a túlparton voltál. Sajnos elbénáztam, és egyik lábam belemerült a folyóba. Ilyenkor a legbölcsebb és legfontosabb dolog lecserélni a vizes zoknit. Mire felhúztam a cserét, az átázott ruhadarab csonttá fagyott. Később tüzet raktunk, ami mellett megpróbáltam kiolvasztani – nem igazán sikerült.

Nem sokat aludtunk azon az éjjelen. Négyen vállaltuk a kalandot – a barlangnak egy nagyjából három négyzetméteres fülkéjében próbáltunk pihenni. Nem sikerült. Fáztunk. Tüzet nem rakhattunk ekkora térben, a karbidlámpa pedig ugyan lángol, de nem melegít. Kínunkban a nálunk lévő halkonzervekből leszűrt olajat is meggyújtottuk, hogy cseppnyi meleget adjon – nos, ennek a hatásfokáról megoszlanak a véleménye(in)k.

Hajnalban felszedelőzködtünk, és elindultunk a vonatállomásra. Nem volt messze, úgy húsz kilométernyire. Szerencsére nehézre pakolt hátizsákokkal közlekedtünk, termelte rendesen a testünk a hőt. Meg a verejtéket, ami pillanat alatt ránk fagyott, ha esetleg megálltunk. Ezért nem nagyon szakítottuk félbe a menetelést. Nem is tudom, hogy sikerült megörökíteni ezt az estében megfagyott vízzuhatagot – bizonyára kényszerpihenő volt…

Fázom. Most éppen nagyon. Vigaszom, hogy nem vagyok egyedül. Láthattam, hogy manapság a szobrok is fáznak. A szerencsésebbeket becsomagolják nejlonba. Vagy csak az újabbakat, a félkészeket? Majd kiderítem.

Takarj be. Ha akarsz, ha tudsz.

Király Farkas