Azt hiszem, azért van jogom megírni ezt a szöveget, mert nagyon sokszor voltam meghívott (és elkényeztetett) szerző – de voltam párszor moderátor is, és a régi mondás („I’ve been rich and I’ve been poor, and believe me, I know which is better.”) analógiájára állítom, szerzőnek lenni ezerszer jobb. És ez nem minden: moderátornak lenni nettó szívás. De most nem az én moderálásaimról lesz szó – én azokat kifejezetten élveztem, élvezem –, hanem mindenki másnak a moderálásairól, amiket láttam, hallottam, amin részt vettem (akár szerzőként is).

Mert hát aznap este a szerző a sztár.

Őt ünneplik, őt rajongják, állják körül, vele igyekszik mindenki beszélgetni, dedikáltatni, az ő könyvét veszik (egyáltalán: csak neki van ott/jelen a könyve), őt fényképezik, őt veszi a kamera, neki szól a taps. A moderátor szerényen álldogál az est végén a pulpitus szélén, legszívesebben lekoccolna, de az milyen ciki már, úgyhogy marad, nem mintha bárkit érdekelne a személye.

A szerző viháncol, fogadja a hódolatot, kedélyesen trécsel, felismeri rég nem látott barátait, hangosan beszél, az extrovertáltabbak valósággal ordítanak, eközben a moderátor igyekszik észrevétlen maradni, esetleg halkan tollat nyújt át a szerzőnek, ha az övé kifogyott. A szerző, ha jó fej (én például mindig így teszek), félhangosan mormolva megköszöni a beszélgetés végén a kérdéseket, a készülést, aztán (azt kell mondjam: teljes joggal) a közönsége felé fordul a figyelme: ünnepelteti magát. Legyen is meg neki az öröme, hiszen milyen jó kis könyvet írt!

Mely könyvet a moderátor – ha tényleg lelkiismeretes, márpedig többnyire az, hiszen a készületlen moderátort hamarabb utolérik, mint a hazug kutyát – többször is végigolvasott, esetleg a szerző más könyveit is hozzájuk nyalta, kontextusba helyezte, végiggondolta a releváns kérdéseket (nem, a mikor kezdtél írni, hogyan és miért írsz nem releváns kérdések!), megtervezte a beszélgetés ívét, az egyikből következő másik kérdést, az alfát és az ómegát, feljegyzett poénokat, hátha elsütheti, a nehezebb mondatokat leírta, nehogy rossz szórenddel fusson nekik, nehogy kihagyjon valamit, felvette a szép ruháját, egész nap izgult, még indulás előtt is javított a kérdéseken, sorrenden, beszélgetésfejlődésen, vizet öntött a szerzőnek, gondoskodott róla, hogy legyen könyv felállítva az asztalon, üdvözölte a megjelenteket, halkan beszélgetett, válaszolt az aggódó/megrémülő szerző utolsó pillanatban előtüremkedő kérdéseire (Úristen, lesz aki árulja a könyvet, vagy nekem kell?! Lesz, de ha nem, majd én árulom. És számlát kell adni? Kéne, de nem fogunk. De az nem lesz baj? Neked nem, én árulom, engem visznek majd el stb.), a végetapsnál boldogan a szerzőre mutatott, majd gyorsan elkotródott, hogy ne vegyen el semennyi figyelmet a szerzőtől.

A szerző eközben… felolvasott. Rögtönzött válaszokat adott. Elhülyéskedte, eljópofizta, ellaposkodta a választ. Értetlenkedett a kérdéseken, ezzel moderátoralázó derűt keltve a közönség soraiban. Kijavította a moderátort. (Volt már rá példa.) Rövid válaszokat adott, nem, igen, és hirtelen a negyven kérdés az első tíz percben elfogyott, és még mindig hátra volt ötven perc, oldja meg a moderátor, azért kapja a… ja, rendszerint nem kap semmit, ez afféle szívesség részéről, a szerző kapjon honort, de ne hülyéskedjünk már, nekem a megtiszteltetés, hogy beszélgethetek egy ekkora zsenivel… majd fogyasztok a végén egy kis savanyú lőrét száraz pogácsával, jó az nekem.

A szerző elad, fellépti díjat kap, a moderátor eltölt két-három órát az életéből (plusz a készüléssel pár napot) ingyen – pedig mindkettejük élete nagyjából ugyanolyan hosszú (azaz rövid). (Ezt teszem szóvá az elém bevágó audisoknak is mindig: a te időd miért értékesebb, mint az enyém?! Azt, hogy köcsög, csak akkor teszem hozzá, ha úgy ítélem meg, a következő lámpánál is én tudok erősebb lenni.) A szerző átveszi a szót, hosszan olvas, nem ad releváns válaszokat (nyilván mondja majd az estet követő hetekben – mikor ő is rájön, hogy elég semmitmondócska volt –, hogy bizony rossz kérdésekre nem lehet jó válaszokat adni), fürdőzik a dicsőségben, a moderátor szavába vág, úgyis azt mondja el, amit előre kieszelt, kérdéstől függetlenül, henceg és boncog, szemét forgatja, kikacsint a közönségre, hangosan kinyilatkoztatja, hogy túl hosszú az est, bocsánat, kedves közönség, a moderátorom túlkészülte magát, de nem adná semmiért, ha lenne még két-háromórányi kérdés, ám sajnos a hülye moderátor nem volt képes többet kieszelni, pedig a gyerekkori gumikacsámról (oké, gumikacsa-komplexusomról) még nem is beszéltem… (eleget).

A szerző imprózik, a moderátor készül. A szerző középen ül, a moderátor a szélén áll. A szerző a zseni, a moderátor a fátyolos tekintetű rajongó, aki szeretettel nézi… a gőgös szerző vergődését a saját mondataival. A szerző sosem hibás, a moderátor mindig, mindig a moderátor a hibás. A szerző heherészik, kacag, fel van szabadulva a szentem, a moderátor halálra izgulja magát. A szerző megsemmisítheti a moderátort, ha úgy tartja kedve, a moderátor egyszer mond hosszabban valamit magáról, netán kiejti a száján, hogy én, és máris megállapítják róla, hogy túlságosan előtérbe tolta magát. Hálátlan feladat moderátornak lenni – de legalább meg se köszönik.

(A fentiek persze túlzásba vitt állítások, szükséges a karikír, hogy írni lehessen a jelenségről. Ki kell vonni belőle, amit ki kell vonni belőle, és inkább az irányokat – és az arányokat – érzékelni, mintsem szó szerint érteni bármit is.)