„Ha bármilyen kérdésed merülne fel, ő tud neked majd segíteni” – mondta a kolléga, akitől átvettem a szerkeszteni valókat majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Egy láthatatlan munkatársról beszélt, aki érti az adminisztrációs felület minden csínját-bínját, aki az egész rendszert kitalálta, beüzemelte. Távolinak, arctalannak tűnt nekem ez a segítség, hát próbáltam inkább egyedül boldogulni, felhasználva az addig tanultakat, esetleg időnként a volt kollégának szegezve egy-egy kérdést.

Hamarosan kicsit újítani akartunk a szerkezeten, így mégis sor került a személyes találkozásra, melynek során a munkatárs testet öltött, mi több, készségesen maga is felajánlotta a segítségét. Lehet, hogy csak saját tapasztalat, hogy az informatikusok meglehetősen szűkszavúak, és féltve őrzik titkos szakmájuk minden rejtelmét – mindenesetre, mivel ebből a premisszából indultam ki, meglepett a közvetlensége. Ha belegondolok, tényleg csak az előítélet miatt, hiszen egyébként nagyjából egy generációhoz tartoztunk. Hirtelen jött örömömben azonnal nyakába zúdítottam minden addig felgyűlt problémámat, megoldhatatlannak tűnő gondomat, ő meg szinte nevetve, egyenként magyarázta el mindet, és vezetett rá pillanatok alatt az egész rendszer működésének logikájára. Úgy jöttem ki az irodájából, hogy szinte játéknak tekintettem a munkám technikai részét.

Talán ezért is történt, hogy mikor felmerült egy nagyobb szabású átalakítás ötlete, lelkesen támogattam, sőt sürgettem a megvalósítást. Tisztában voltam ugyan azzal, hogy majdnem mindent újból kell tanulni, át kell kódolni fejben, egész más mozdulatsorokat kell észbe vésni, de tudtam, hogy van egy olyan munkatársam, akinek a segítségével minderre képes lehetek. Aki nem néz le, ha kérdezek, nem döbben meg, ha nem tudok valamit, nem hagy válasz nélkül, a képernyőre révedve. Miután két másik kollégájával elvégezték a teljes átszabást, valóban ő ültetett le maga mellé, és tanított meg minden műveletre. Annyira plasztikusan, pontosan fogalmazott, hogy mai napig a fülemben csengenek az instrukciói. Mikor már csak két olyan dolog maradt, amire egy-két havonta kerülhet sor, azt mondta: ezeket kár megtanulnod, helyette végezhetsz valami értelmesebbet. Egyezzünk meg úgy, hogy az ilyeneket mindig én intézem, nekem pár perces rutinművelet. Örültem az ajánlatnak, éltem is vele rendszeresen a továbbiakban, ilyenkor legalább volt mód egy-két más kérdést is hozzákötni a kéréshez. Később elfogytak a kérdések, maradt a rutin, a megbízhatóság, a gyorsaság, a félszavak, amelyekből már értettük egymást. Mintha saját magával versenyzett volna, hogy milyen hamar tudja teljesíteni a szóban forgó feladatot.

A munkaidő sem érdekelte, ha azon kívül küldtem levelet, azon kívül válaszolt azonnal. Egyre ritkultak az üzenetek, és talán egyikünk sem tudatosította, de az online szerkesztés terén minden magabiztosságom ebből a láthatatlan háttérből származott. Hogy bármikor fordulhatok hozzá; akár hibázhatnék is, mert a kellő pillanatban úgyis utánam nyúlna, hiszen szó szerint mindent tud, mindent ért a témával kapcsolatban. Emiatt mertünk később is fejleszteni, áttervezni, újítani. És érdekes, mégsem tudtam róla semmit, azt sem, hogy hol, hogy él, van-e családja, mi érdekli, kik a barátai. Ilyen szempontból valóban visszafogott maradt, és én sem fárasztottam a magánéletemmel.

Júniusban egy kérésemre azt a furcsa választ küldte, hogy egy angol nyelvű problémamegoldó lapon felvetette az ügyet, és ezen a linken fog érkezni majd a megoldás, itt követhetem. Rá is kattintottam, még kb. ezren küszködtek a problémával, nem jutottak egyről a kettőre. Jegeltem is a témát, s bár különösnek tartottam ezt az elirányítást, biztos voltam benne, hogy értesít, ha lesz valami megnyugtató eredmény.

Legközelebb augusztusban jelentkeztem nála az egyik szokásos rutinfeladattal. Nem válaszolt rögtön, el is mosolyodtam magamban, hogy nem baj, milyen jó, biztos végre nyaral. De délután felhívott a főnöke. Hogy most ebben ő fog segíteni. Mondom, jó, köszönöm. Mert – mondja – ő már nincs, elhunyt.

A temetésen sok szó esett a magányról. Hogy egyedül élt, hogy lassan magára zárult a világa. Elfogyott a lába alól az út, valahogy így fogalmazott a világi szónok. Istenem. Nem tudom, mi történt vele. Suta próbálkozásaimra, hogy kiderítsem, kevés és homályos válasz érkezett. Nem csoda, hiszen nem rám tartozik. Mégis, mindennap eszembe jut. Kezdetben még nehezebb volt, akkor minden kattintás után megállt az egéren az ujjam.

És ugyan nem ránk tartoznak ezek a titkok, azt hiszem, mégis van üzenetük felénk, lenne mit tanulni belőlük. Még akkor is, ha nem tételesen, és ha csak kétségbeesett sirámokra is futja a lehetőségeinkből. Vagy legalább kis kapaszkodókat találni. Valamiképpen komolyan venni a közhelyszámba süllyedt alaptörvényt: figyeljünk jobban egymásra. Sokféleképpen lehetünk pótolhatatlanok magunk is – de sokan vannak körülöttünk, akikről nem is sejtjük, mennyire azok.

Farkas Wellmann Éva