Nagy Koppány Zsolt írása az Irodalmi Magazin Pázmány-számáról

A cím szavait az Irodalmi Magazin legújabb, ezúttal Pázmány Pétert a zászlajára tűző és szinte beláthatatlan mélységgel körbejáró és bemutató lapszámának nyitóinterjújából idézem, amelyet Kondor Péter János főszerkesztő készített Hargittai Emil irodalomtörténésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának professor emeritusával, a Pázmány Péter Kutatócsoport vezetőjével. (Fontos megjegyezni, hogy a lapszámot jelentős részben a kutatócsoport tagjainak izgalmasnál izgalmasabb tanulmányai teszik ki.)

„Pázmány minden írására jellemző a filológiai tudatosság”, folytatja aztán a professzor, „[e]gyetlen művét, akár kéziratban maradt, akár kinyomtatott írását sem tekintette végleges szövegnek. Számos és sok ezer oldalnyi latin és magyar művét ismételten átjavította. Több kinyomtatott művének első kiadásában fennmaradt számos javítása. Ezekbe a kötetekbe külön üres oldalakat köttetett és ezekre jegyezte be kiegészítéseit, javításait. (Gyakorló szerzőként és szerkesztőként mondom: ettől teljesen elaléltam, és alighanem mostantól javasolni fogom nem csupán későbbi önmagamnak, hanem a szerzőimnek is, hogy hasonlóan járjanak el, persze csak abban a fázisban, amikor még/már kézírással tisztázzák le életük nagyregényét. NKZs) Erről a korrekciós munkáról a kritikai kiadás köteteiben számot adunk. Műveihez ajánlásokat, előszavakat írt, a könyvek végén, ha szükséges volt, közölte a sajtóhibák jegyzékét. Vitairataiban minduntalan kijavítgatta ellenfelei pontatlan utalásait, hivatkozásait, s ő maga ahol csak tehette, lapszámszerű pontossággal közölte idézett forrásának helyét. Kisebb terjedelmű műveiben is akár több száz marginális hivatkozást találunk. Az idézeteket dőlt betűkkel szedette, a prédikációkban pedig le is fordította a latin szövegrészeket, hogy a »község« pontosan megértse, amit idézett. A morális értelemben vett utilitas (hasznosság) szempontját középpontban állító prédikációit okulásul, mintául is szánta az őt követő nemzedékek számára is.”

Bár Pázmány Péter minden bizonnyal nem szépirodalomnak szánta műveit, hanem annak, aminek eredetileg íródtak, szinte hihetetlen ez az elkötelezett szerkesztői attitűd – nem beszélve a nyelvi gazdagságról, amely szinte mellékesen rétegződött rá például a vitairatokra („Pázmány szövegeire a nagyon magas fokú retorizáltság jellemző, a vitapartnert konkrét témákban való legyőzésén túl a mai olvasót leginkább az áradó barokk nyelv nyűgözi le, ez különösen a kései munkákra jellemző”, mondja róla Ajkay Alinka, a PPKER BTK habilitált docense, szintén a Pázmány Péter Kutatócsoport tagja), és amely a leginkább időtálónak bizonyul(t). Éppen ezért furcsa és szomorú, hogy korunk még olvasó hősei (jaj), oly kevéssé ismerik – néhány homályos hívószó rémlik talán középiskolából mindenkinek, de nagyon kevesen olvassák –; ahogy Keisz Ágoston megjegyzi a „Pázmány a közoktatásban” című tanulmányában, „ha egy alkotó nincs jelen szövegeivel is az iskolai irodalomoktatásban, akkor a köztudatból is menthetetlenül kikopik.”

Pedig érdemeit olyan nagyságok méltatták, mint Kosztolányi és Arany János, és mint Thimár Attila megjegyzi a saját Pázmány-inspirációjában: „Csak a párhuzamos szerzői példákat említem: Cervantes, Descartes és elsősorban Shakespeare. A nyelvi »váltás«, amit a nagy angol drámaíró színdarabjaiban érzékelünk, ugyanaz, mint amit Pázmány itthon – más körülmények és viszonylatok között – véghez vitt a magyar nyelvben. Érdemes ezt őriznünk emlékezetünkben.”

A mindenséggel mérte tehát magát, anélkül, hogy ez ambíciója lett volna, anélkül, hogy ez lett volna az ambíciója. Így aztán az a minimum, hogy a hálás utókor ámulattal és megbecsüléssel, vagy „csak” csöndes örömmel: olvassa a műveit. 

(Magyar Napló Kiadó, 2024)