160 éve született Benedek Elek

„A negyedik, Elek fiam 13 éves…, szép eszű és jó tanuló fiú.” – írta kisbaconi Benedek Huszár János 1872. október 28-án Kolozsváron élő rokonának.

Irodalomtörténészek sokasága sem tudta túlszárnyalni lényeglátásban az édesapát. Tömör kép a szántóvető, a magvető jelzős szerkezete, látjuk a székelyudvarhelyi református főtanodában a könyv fölé hajló, 13 éves gyermeket, s az életmű ismeretében tudjuk, jottányit sem engedett a kitűzött életcélból: legyen szép a szó és a lélek, gyönyörködjön abban gyermek és öreg, legyen költészet az, ahogy szólok apához, anyához, tekintsek derűs, tiszta szemmel barát, rokon, ismerős szemébe, járjam úgy az életutat, hogy senkit ne taszítsak le arról, csak így, ezáltal lesznek szépek a tetteim.

Vigyázzak nagyon, figyelmeztette önmagát a „szép eszű fiú”, ne csak magam számára raktározzam el örökre erdőzúgásos, vadgalamb szólásos szülőföldemet, adjam tovább, osszam ki azt – mint úrvacsorával az Úr testét – nemzetemnek, legyen köztulajdon a Réka erdeje, ahol Attila hun király felesége nyugszik, a felhőkoszorújával időjárást jelző Murgó, a Kormos pataka (sötét a vizével a legnagyobb tőzegláp, a Lucs vizét csapolja meg, s hozza le a Kárpátokból), a Gyöngyerdő, amelynek tisztásán tavaszi hajnalokon tündérek, nimfák csivitelnek, tereferélnek, lejtik a táncot.

És szent kötelesség letörülni a port, a homályt Székelyország fároszairól, világítson, mint ködös tengeren a torony fénye Apáczai, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Kőrösi Csoma Sándor, Apor Péter, Mikes Kelemen, szépül a nemzet, ha ráhelyezzük a fejére ezt a koszorút.

Nem változtak az életcélok akkor sem, amikor a szép eszűnek nevezett, 13 éves fiú kinőtte a székelyudvarhelyi gimnáziumot, a főváros lakója lett, és nekivágott a századvég bozóterdejének. Volt mit aprítania bőven, úgy nyeste, vágta a vadhajtásokat, mint a mesebeli királyfi a sárkány fejeit, a korrupció, a nyegleség, a harácsolás, a gőg, az úrhatnámság keseríti meg százezrek életét, s akadályozza meg, hogy a haza, az imádott haza fölvirágozzon. Ezért vállalt képviselőséget az országházban, ahol a tartalmas, színvonalas gyermekirodalom érdekében mondta el szűzbeszédét, harsogó hahotával nevetik ki, s amikor a tanügy siralmas állapotát teregette a honatyák elé, megvonták tőle a szót.

Tengerhez hasonlítható a sok száz cikk, glossza, jegyzet, esszé, tanulmány, minden sorával a tanügy, az állami adminisztráció, a politikai élet sebeit, rákfenéit akarta gyógyítani, fiatal éveiben az újságírást tartotta elsőrangú hivatásnak: „De ha van pálya, hol a szegény ember aránylag boldognak érezheti magát: az újságírói pálya ez.”

Bősz csatákba kezd, de pillanatra sem feledkezik meg a szülőföld kincsesbányáiról. A magával vitt népköltészeti gyűjteményt bővíti, gyarapítja, s a millennium évére monumentális mesegyűjteményt ad a gyermekek, a felnőttek és öregek kezébe. A visszacsatolás törvényszerű, székely atyjafiaihoz tér vissza úgy, hogy akkor már az egész ország mesekincsét engedi át magán, s hoz létre egy olyan irodalmi műfajt és nyelvet, amely ma is élő, friss, ami a szellem, a lélek szépítésére hivatott. Fordításait is számítva félezer, pontosan ötszáz mese szerzője lett a „szép eszű fiú”, méltó szellemrokona a Grimm testvéreknek, és Andersennek, joggal nevezte őt az író-tanítvány, Tamási Áron mesekirálynak.

Keretet, formát adott egy csodálatos világnak, amelyben fergeteges küzdelem folyik a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a becsületes és elvetemült között, óriások, tündérek, elvarázsolt leánygyermekek, leleményes disznópásztor legénykék, rózsát nevető királykisasszonyok kavarognak, könnyedén átlépik a reális és a transzcendens világ közötti határt, s mint a gyöngyhalász, felszínre hozzák a szépet, a jót és az igazságot.

Trianon kényszeríti élete utolsó évtizedében a legnagyobb misszióra. A fároszok kimentek a divatból, elárvult erdélyi népének kis mécsest, lámpást gyújtott; fénybogár akkor minden tollforgató ember Erdélyben, s a „szép eszű fiú” őszbe csavarodott fejjel néplapot szerkeszt, a legendás Cimbora gyermekújsággal önt reményt és hitet százezrekbe, írófiainak fogadja a legtehetségesebb költőket, járja velük Erdély és az anyaország falvait, városait, mondja, írja, cselekszi és hirdeti a tizenegyedik parancsolatot: Egyedül a szívós, kitartó munka mentheti meg a magyarságot a pusztulástól.

És van egy olyan legendás szava, krédója, amely abszurdnak tűnik, s mégis igaz, mégis szép, mert ő megvalósította: „Az ifjúságnál csak egy van szebb, a szép öregség.”

Igen, ismét a szépség eszménye! A szép olyan elixír, ami megfiatalítja a vént, eltünteti a ráncokat, kiegyenesíti a derekat, rugalmassá teszi a járást, hasonlatos a tündérek varázsvesszejéhez: visszafordítja a visszafordíthatatlan időt.

Éppen csak akarni kell. Éppen csak becsületesnek kell maradni az utolsó szusszanásig. Éppen csak szeretni kell hazát, családot, gyermeket. A gyermeket, amely a magyar jövő.

Példamutatása, intelme ma, a sötét, zűrzavaros 21. században vált égetően aktuálissá. Szétszakadoztak az emberi kapcsolatok, rideg anyagiasság az úr mindenek felett, haladó koreszméknek nevezik lelketlen svihákok a mondializmust, az egyetemesség, az álliberalizmus nevében roncsolják, pusztítják a nemzetközösséget, a háttérben munkálkodó sarlatánok számára a lélektelen massza az ideális állapot, amit saját céljaiknak rendelnek alá.

Álljon hát itt a bölcs, a tiszta ember intelme mindnyájunk okulására: „Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát! Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy »vad magyar«, mint »szelíd hazafi«. Mennél jobban szaporodnak a szelíd hazafiak, annál inkább lesz szükség vad magyarokra.”

Hegedűs Imre János