Mi mindenre képes a szem! A szem, ez a pótolhatatlan fénykapu, ez az élő optikai műremek, idegszál-struktúra, lélek-iránytű, ami, ha kedve úgy tartja, huncutul átejt, megtréfál, s jó, ha mindez csupán a játékos optikai illúziók jegyében történik, nem pedig valamiféle helyrehozhatatlan, szó szerinti félrelépéssel, tragikus botlással. A szemenszedettnek vélt szem könnyen védekezik, mondván: én valóban azt tükrözöm, ami előttem áll, csupán az agyad hibázik, a te homo informaticus koponyádban működő, megvezethető, öntelt tudatod, amivel a szokásokhoz való ragaszkodásod kényelmének áldozata lettél és olykor emiatt vagy képtelen pontos üzeneteimet pontosan is értelmezni. Az illúzió, az érzékcsalódás váratlan meglepetések forrása lehet, jóké, rosszaké, zavarba ejtőké és csodálatra méltóké. Már igen rég előszeretettel bűvészkedett a művészet ezzel a lehetőséggel, a látvány spekulatív nyelvén kifejezhető álinformációkkal, ami trompe-l’oeil (francia, ejtsd: tromplöj) festészet néven fut, és ami a szem megcsalatásának malőrjére utal. Legkorábban az építészet beltereiben találkozhattunk falakon, menyezeteken a megjelenített „álperspektívák” megtévesztően manipulált rajzolataival főként a térérzet növelésének szándékával, hogy később a látványos eredmény sikerén felbuzdulva ez a fogás alkalmazást nyerjen a táblaképek műveleti berkeiben is. A festészeti technikák folyamatos fejlődése kiváló adalékokkal szolgált e becsapós műveleteknek, ezért is pompázik termése oly sokszínűen a távoli múlttól számítva mind a mai napig.

Egyik népszerű képviselője ennek a síkrendszerekben megálmodott szokatlan mutatványvilágnak Giuseppe Arcimboldo (1527–1593) milánói festő, aki II. Miksa német-római császár, magyar-cseh király művészetekkel szimpatizáló bécsi udvarában lett népszerű, nem sejtvén, hogy a szürrealizmus előfutárjaként hozza létre manierista képeit. E művek főként a flóra és fauna alaposan dokumentált képi idézeteinek látványos konstrukcióiból építkezve ejtik csodálatba a szemlélőt. A művek tartalmi kettősségérzete megduplázza a látvány szokásos egysíkú értékrendjét egy primer és egy szekunder élmény párhuzamba állításával; sőt, egy-egy képnek még „harmadfokú” üzenete is létezik, mert, ha azt „fejre” állítjuk, a formajáték úgy is teljes értékű tartalommal rendelkezik. Gyümölcsökből, kerti zöldségekből, halakból csigákból egyszerű tárgyak konkrét formáinak ötvözeteiből hozta létre új struktúráit – az egykoriak vallomása szerint –, „teljességgel azonosítható” személy arcmásaként. Ma már kevésbé ismertek, de akkoriban allegorikus üzeneteket is hordoztak a felhasznált képi elemek, s a kortársak elmélyült figyelemmel tanulmányozták, értelmezték is a mágikusnak titulált analógiákat. De magasztos feladatokban sem szenvedett hiányt Arcimboldo, így Habsburg Rudolf magyar-cseh király (II. Miksa fia) koronázási ünnepségeinek látványos dekorációs munkáival is őt bízták meg, majd odaadó munkássága elismerésként, császári kegyként, a birodalmi gróf titulust is kiérdemelte. Hálájaként, Vertumnus római istent idézve megfestette az uralkodó portréját, arcmásának vonásait gátlástalanul pakolva össze zöldségek, gyümölcsök és virágok halmozott gyülekezetéből, s ezzel – miként feljegyezték –, az uralkodó és környezete vidám nagyrabecsülését könyvelhette el. Az, hogy századok múltán a szürrealisták és dadaisták számára nagyjelentőségű volt a történelmi feledés homályából előkapart Arcimboldo képeinek szokatlansága, mi sem bizonyítja jobban, mint éppen Salvador Dalí egzaltált és pszichoanalitikus felhangokkal beoltott, gátlásmentes képi poétikája, ahol a szem – Dalí gyakran visszatérő elemként megidézett mankójára támaszkodva – keresheti a biztos tájékozódási pontot képfelületeinek meglepő szekvenciáiban. Voltak olyan művészek – nem is kevesen –, akik teljes munkásságukat az illuzionisztikus átverés szolgálatába állították, például Maurits Cornelis Escher, miközben az ilyen látvány-furcsaságok nem illuzionisztikus, hanem valódi sikereket és széleskörű népszerűséget is hoztak alkotóiknak.

Árkossy István