Mindig is a vesszőparipám volt a szabadságom – ha arról kérdeztek, hogyan tudok ilyen önazonos lenni, azt válaszoltam: mert mindig azzal foglalkoztam, amit szeretek, és én döntöttem a sorsom felől. Meglepett a kérdésfelvetés, mit jelent az, hogy önazonos. Mi lehetnék más? Hiszen az vagyok, aki vagyok. Gáspár Ferenc író barátom, kollégám írt erről egy érdekes publicisztikát itt, az Olvasaton pár hete, ami nagyon elgondolkodtatott és válaszra inspirált.

Azt gondolom, az önazonosság és a szabadság nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással. Egyik sem létezik a másik nélkül. De, ahogy Gáspár Ferenc is felteszi a kérdést, egyáltalán van-e önazonosság, a szabadság fogalma is szépen körbejárható. Van-e szabadság mostanában, mit jelent szabadnak lenni? Milyen választásaink lehetnek egyáltalán ezügyben?

A vesszőparipám – hogy visszatérjek írásom elejére – az az igény, hogy szabadon dönthessek a sorsomról. Ne legyek megalkuvó, ne igazodjak divatos trendekhez és ne kelljen megfelelnem a társadalmi elvárásoknak. Nem tudok kiszolgáltatottan élni, és sok esetben ez akadályozta, hogy kiteljesedjek bizonyos élethelyzetekben. Például a színészi hivatásomban. Olyan sok megaláztatás és szomorúság érheti a színészt ebben a hierarchikus kőszínházi világban. Nem csoda, hogy sokan elmenekülnek a független szféra felé, ahogy én is tettem az előadóművészi karrieremmel.

Most egy példát említettem saját életemből, de fontos példa a témát illetően, hiszen hatalmas árat fizettem érte! Egyik függésből kiszédítettem magam, de azonnal beleestem egy másikba, a szabadúszók létbizonytalanságába – ami újabb nehézségekhez vezetett. Szabadon választhattam ugyan a fellépések, munkák között, mégsem tudtam felhőtlenül élvezni, mert ha én nem tettem meg mindent a sikereim érdekében, akkor bizony hoppon maradtam. Mégis, nagyon büszke vagyok arra, hogy húsz éven át egy olyan szférában tudott fennmaradni a Ketten a versben formáció, irodalmi körökben csak „Lázárbalázsék” – hisz a tisztesség mindig a férfiaké marad, ne felejtsük el –, amiben sem profit, sem reklámérték nincs.

Most ugyan azt tapasztalom (és ne legyen igazam), de annyira megváltozott a világ, hogy nincs az a profitorientált cég, aki támogatná a versmondást, és a szavalóműsorokat, mert ebben nincs profit, nem mérhető pénzzel a haszon. Márpedig az új módi, miszerint felszólíttatik a társadalom: támogassák a művészetet a tehetősek. Már Medici korában is nyögvenyelősen ment ez a történet, és valahogy azóta sem ismétlődött meg a reneszánsz korszak dicsőséges mecenatúrarendszere. De legyen, kíváncsian várom az eredményt, csak nehogy túl késő legyen korrigálni. Ennek a bánatos témának egy egész évet szánhatnék, ha nem tudnám, mennyire felesleges. Hiszen olyan sokan okosabbak nálam!

Visszatérve a szabadság fogalmára, a választásaink lehetőségére, én életem során több ízben is önazonosan választottam hivatást, kikerülve az egyenes utat. Zenész is lehettem volna, de úgy véltem, nem leszek boldog hegedűtanár, se zenekari tag. Manapság senki sem kérdőjelezi meg a fiatalok hosszadalmas útkereséseit, a lehetőségek tárháza áll nyitva iskolai pályájukon, egyetemről ki, be, kreditek és szemeszterek alapján hallgathatnak többféle szakon, és dönthetik el, merrefelé indulnak el a munkaszférában. Ez is a szabadság egyik mérföldköve.

Amikor én otthagytam a zeneművészeti főiskolát, azt mondta az igazgató úr, innen még senki sem ment el önszántából… jól érzékelteti, hogy az 1980-90-es években, képletesen szólva, bebetonozott úton indult el egy fiatal, aztán ha tetszett, ha nem, ezt a hivatást művelte évtizedekig. (Nem véletlenül lett alkoholista a fél ország.)

Ki tudja, melyik a jobb? Csinálni, amit kell, elfoglalni egy állást, és végigmunkálkodni becsületben egy munkakört, vagy az a mondvacsinált szabadság, hogy járd körbe, ami érdekel, tanulj csak, aztán majd kialakul, mi leszel, ha nagy leszel! Ennek következményeképp egyetemisták tömkelege keres végzettségének megfelelő munkát manapság, és nem talál, így külföldre menekül szerencsét próbálni.

A másik oldalról viszont meg lehet nézni: itt van az én választásaimnak, bátor, szabad döntéseimnek a hagyatéka. Ugyan azt csinálok, amit szeretnék, mindig is azt tettem, sikeresnek is gondolom a pályámat minden téren, de most csak kapkodom a fejem, hogy bizony mi lett ennek az eredménye. Teljes létbizonytalanság, ebből fakadó önbizalomhiány, frusztráltság, megbélyegzés, kiégés…stb. stb. Nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal, és titkolni sem érdemes korosztályom küzdelmeit. Cikkek, tanulmányok, riportok sora foglalkozik ezzel a témával: aki a rendszerváltás idején lépett ki a „nagyvilágba”, nem tud mit kezdeni a mérföldkövescsizma-léptékkel rohanó technikai fejlődéssel, globalizációval, digitális terrorral… stb. stb. Folyamatos változással. Nekem is újra kell definiálnom a szabadságról, és az önazonosságról kialakult bizonyosságomat, és legfőképpen azt, hogy mi leszek, ha nagy leszek?

Szóval a szabadsághoz hozzátartozik a kéretlen fekete leves? Nincs szabadság szenvedés nélkül? Hát a szabad akarat forradalmi ereje?

Március tizenötödikén „gyönyörű az elszánt nép is”, hogy ideidézzem Jókai Annát, aki megszólalásaiban rendre a szabad akarat fontosságát hangsúlyozta.

Nekem már csak ez maradt, a gyönyörködés március idusán, nevetek magamon, de ha belegondolok, végül is a legszentebb dolog, ami megadathatik egy embernek, az a tény, hogy fiatalon hitt a maga igazában, a döntéseiben, még ha utólag el is bizonytalanodik mindezekben. De az, hogy önazonos tudott lenni, és ezt még észre is veszik, önmagában egy jó érzés.

Szeretek rácsodálkozni a fiatalok harcaira, küzdelmeire, figyelni, ahogy megvívják a csatáikat, ahogy belépnek a „térbe”, és megmutatkoznak. Szabadnak érzik magukat, és úgy gondolják, övék a jövő, és ez így is van. De óva intem őket (persze csak magamban morogva), hogy elhiggyék, van szabadság. Mert szabadság nincs, csak szabad akarat. Annak viszont komoly ára van.

Tallián Mariann