A következő lehetőségnél forduljon balra, mondja a kocsim beépített navigációja, a legjobb szándékkal és tudással próbál elvezetni oda, ahova kértem. A következő lehetőségnél forduljon jobbra, kontráz a telefonom, szintén a legjobb szándékkal mutatva az utat. Másfél éve vannak „kapcsolatban” a kütyük, sokszor nem értenek egyet, én viszont remekül szórakozom az efféle ellentmondásokon. Már amikor épp bővelkedem az időben – ilyenkor úgy állítom be a navit, hogy elkerülje az autópályát, vigyen bele csak úgy a vak világba, a főutakról sosem látható tájba, falvakba, amelyekről egyikünk sem hallott, oly utakon, amelyek néhol alig járhatók. Ébredjenek gondolataim, keletkezzenek benyomásaim, szippantsuk magunkba egymást.

Kockabálák kérődznek moccanatlanul a mezőn, emlékeken rágódnak: milyen volt, amikor kalászt mártottak az ég kékjébe, amikor szellő zörgette végig a táblát, amikor kipergett egy-egy szem a koronájukból. Milyen lehet körbálának lenni ott, az út túlsó felén elterülő tagban… Beszélnek-e egymás nyelvén a hengerek meg a kockák? Vagy volt valaha egy bála-bábel, és azóta nem értik egymást? Üzennek-e egymásnak tücskökkel-bogarakkal? Csak füstjelekkel ne, csak azt ne.

Róka kószál az aszfalton, girhes is, rühös is, idén a rókák mind girhesek, rühesek és űzöttek. Így múlik el a világod dicsősége, vörös barátom, csúcsragadozó lehettél sokáig e tájon, nem volt, aki sarokba szorítson, csak az ember a villámló botjával meg szolgalelkű ebeivel. Ám most, rőt cimbora, most vége a történetnek, megérkeztek, vagy inkább visszatértek a nagykutyák, terjeszkedik az aranysakál, portyázik a farkas… Mehetsz a városba kukázni, ravaszdi komám, mint Erdélyben a medvék – vagy emigrálhatsz, mint Erdélyből a medvék. Bizony, így van ez, azok mondják, akik hallották: a nemrég az Alföldön keresztülsétált medve csíki tájszólásban brummogott…

Zászló tör kifelé a földből, közepe lyukas. Kőből van a lobogó, hát lassan mozog, évente egy centit, ha tud, rég indulhatott, és sokára kerül majd felszínre. De az is lehet, hogy fentről igyekszik lefelé. A szabadság mindig furcsán jön-megy, megmutatja magát, majd hátat fordít, kacérkodik, riszál, feléd fordul, megölel, finoman eltaszít, táncol neked, táncol veled, aztán eltáncol mással, tetszik is meg nem is, tetszel neki meg nem is, megcirógat, beléd csíp, szépen kér, utána meg diktál – s mire eldöntenéd, mihez kezdj vele, letelt az időd, szól a harang.

A falu. Amely a síkságon egyszer csak eléd terem egy kanyar után, lepukkant, használaton kívüli állomással, szebb napokat látott gazdasági épületekkel, a töltésen üldögélő egykori szép reményekkel, amelyeket a sör meg a tüske tart meg egy letűnt világ mementójaként, immár füstbe ment tervekként. De ahogy gurulok a központ felé, vidáman pletykáló muskátlikat látok az ablakokban, takaros házakat, tiszta portákat, üde parkot, fiatalos fák nevetnek susogva mindenfelé, s ha megállok falatot falni, kortyot inni, őszintén örül nekem a boltos, a büfés, egy kicsit nagyobbat ad, kicsit többet tesz, megszórja közvetlenséggel, leönti kedvességgel, és csak annyit kér ezért, amennyit tisztességesen muszáj.

A falu. Isten tenyeréhez hasonló helyen, nyári pompájukban feszítő dombok-hegyek között, templomtornya messziről hívogat, itt lesz szép elidőzni, pléden fekve gyönyörködni a világban s abban is, ami azon kívül van vagy lehet. És mégsem: minél közelebb járok, annál inkább káposztára hasonlít az út, folt hátán folt az aszfaltcsík, rendőrautó előz meg, mögötte postafurgon, kell neki a felvezetés, mégis miféle vidéken járok. Orwelli helyzet, ahogy csökken a távolság, úgy lesz a falu egyre csúnyább, mind jobban látszanak ráncai, szemölcsei, narancsbőre és azon a barna májfoltok, fagylaltot venni itt nem fogok, nincs hol és nincs miért…

A következő lehetőségnél forduljon balra. A következő lehetőségnél forduljon jobbra.

Megyek előre.

Király Farkas