Itt ülök Sistiana tengerpartján, kavicsokat válogatok magamnak és azoknak, akik fontosak nekem. Ha elnézek jobbra, a duinói várat látom a tenger fölött magasodni. Ez a vár több mint egy festői környezetben lévő kastély. Itt írta Rainer Maria Rilke a Duinói elégiákat. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy életem során leggyakrabban ebből a versciklusból idéztem sorokat. És legtöbbször az egyik verset olvastam el közülük.

Itt írta őket, nem messze tőlem. Távol időben, közel térben. Távolság, közelség. Lelassul és felgyorsul egyszerre bennem minden. A maroknyi kavicsot a hátizsákomba teszem, aztán kifekszem a partra, egy törölközőre, előveszem a telefonomat, és A nyolcadik elégiát kezdem olvasni lassan, soronként. Persze, jobb lenne, ha könyvben olvasnám, de nincs velem most könyv, pedig milyen régóta készültem erre a találkozásra! Végül is mindegy, hiszen minden sorát jól ismerem, elégszer olvastam papírlapokon is. Most csak arra van szükségem, hogy előttem lehessenek a betűk, hogy lássam is a sorokat, ne csak fejből idézzem magamnak.

Jövőre lesz éppen száz éve, hogy Rilke titokzatos, soha teljesen fel nem fejthető versciklusa megjelent. A kilencvenkilenc év sem rossz szám. Amúgy is hajlamos vagyok túlzott jelentést tanúsítani jelzéseknek, egybeeséseknek, de most tényleg minden jel arra mutat, hogy ez egy kivételes pillanat, alkalom. Hálát érzek, hogy éppen most lehetek itt.

Emlékszem, hányszor és hány élethelyzetemben próbáltam megközelíteni e verseket… Ezen a helyen újraolvasni őket olyan, mintha egy bejáratlan hegy tetejére szeretnék feljutni gyökerekbe, fatörzsekbe kapaszkodva. Be kell osztani ez erőmet. Közelebb kell kerülni az életemhez. Amit átélek, testes élmény. Kívül kerülök az időn, s mégis a lehető legsűrűbben benne vagyok. Mintha itt és most oldódna ki az elmúlt hónapok minden rossza. Enged valami a gyomromban, az izmaimban. Együtt vagyok egy másik, fontos ember legmélyebb léttitkaival, kérdéseivel – a tenger morajlása és a szél felerősíti ezt a kapcsolódást.

A vár mögött az égbolton komor kékek és fenyegető ezüstfehér sávok váltják egymást. Némi pasztellnarancs vegyül még közéjük. Nincs igazi strandidő, amit egyáltalán nem bánok.

Szinte mindenkinek vannak olyan kiemelt helyei, amelyeket élőben, a valóságban látnia – sorsajándék. A duinói vár, körülötte a tenger, s az egész vadregényes partszakasz számomra ilyen hely. Amit most megélhetek, arra egész életemben emlékezni fogok. Sokfelé jártam már, mégis, éppen ezt a helyet eddig még sosem láttam, de nem teszem fel a kérdést, hogy miért nem. Azt próbálom felfejteni, hogy miért éppen most. Hogy mit jelenthet számomra az, hogy éppen most kapom. Képzeletben sokszor jártam itt. Ám képzeletben máshogy morajlik a tenger, és elképzelve sosem éreztem ezt a kioldódást, feloldódást.

A vár és a part között bűvös folyosót, sétányt látok. Benne sétálok Rilkével. Szeme két fénygömb, vezet. Ott járunk, ahol még kérdések sincsenek, csak állatok szeme, és kavicsok. Ahol a lét „végtelen, nyílt, nincs benne önmagára / fordult tekintet”, ahol nem csak „a szabad lét / visszfényét látjuk”.

A kavicsok minden partszakaszon mások. Előző nap, Muggiában színeseket találtam, rozsdavöröseket, zöldeseket meg lyukacsosakat, azok is érdekesek voltak. Isola tengerpartja pedig azért volt különleges, mert ott mészvázas egysejtűek ősmaradványait őrizték a kövek. A magyar népi hagyomány SzentLászló-pénznek hívja őket, de csak akkor látszanak szépen, amikor vizesek – kiszáradva a kövek elrejtik kincsüket, csak amolyan átlagos kavicsnak tűnnek. Itt, ahol most vagyok, Sistiana tengerpartján, a csíkos-erezett kavicsokból lehet sokat találni. Jó ezeken a kavicsokon járni is, feküdni is. Szeretem érezni a csupasz talpam alatt őket: picit egyensúlyozni is kell, miközben lépkedek, és még azt is szeretem, amikor felfut egészen a fülig egy hasító, éles, mégis bizsergető érzés, amikor egy-egy nagyobb darabra lépek. Fáj, de ez jó fájdalom. Mélyeket lélegzem, nem gondolok semmire, csak látok.

Aztán mégiscsak beszivárognak régi képek: az eddig bejárt útjaim jutnak eszembe, és hogy még mi mindent tartogathat számomra a belső térképem. Elengedem Rilke kezét, ő megy tovább, alakja egyre áttetszőbb lesz, de mielőtt teljesen beleoldódik a levegőbe, „visszanéz / a végső dombról, ahonnét utólszor / föltárul völgye még”.

Engem pedig várnak a kavicsaim, éhes is vagyok. Enni szeretnék.

Mirtse Zsuzsa