A „sok” bűvölete
Amíg reggelenként a tejeskávémat kortyolgatom, általában át szoktam futni a közösségi háló hírfolyamát, ezalatt éppen felébredek. Ügyes trükkök műanyagcsipesszel. Nagymami betöltötte a kilencvenet. Napi érdekes. Lenyűgöző természetkép olyan helyről, ahol garantáltan sosem fogok járni. Hóban fürdő pandák és intelligens irattárca-hirdetés közvetlenül egymás után. Nemzetféltés. Harag. Harag a szomszéd ellen, a bármi ellen. Éva oldaláról hirtelen eltűntek a kéz-a-kézben képek − innen tudom meg, hogy szakítottak éppeni ernőjével. Néhány alkalmazásajánló, amelytől olyan zöld lesz az én füvem is a fényképeken, mint a szomszédé, azt ígérik. Feljavított színű reggelik, költőinek szánt túlzások, amerre csak nézek. Írótársaim újszülött (vagy éppen valahol megjelent) versei, novellái, alatta a hozzászólások: „Ez betalált.” „Ez még kellett mára.” „Nem tetszik, mert szomorú.” Olyan mindez együtt, mint a disznósajt: keveredik bele ez is, az is, ami létrejön, az kétségtelenül érdekes, elkápráztatja a szemet, a jólinformáltság illúzióját adja.
Ha két-három héten keresztül nem tűzök ki az üzenőfalamra semmit, finoman megkérdezik magánlevélben: ugye nincsen semmi baj? Mert elvárás, hogy kifelé éljünk, kirakatok legyünk, pirospozsgás látványpékség, amelynek termékei egyre kevesebb valódi (és színezékmentes) életet tartalmaznak. Tájékoztatjuk a külvilágot mindenünkről: merre jártunk, milyen ügyesek vagyunk, mi van a reggelizőtányérunkon, mert hiszen elvárják − de vajon ez a kényszer igazából és legfőképpen nem bennünk van? Hogy beszámoljunk magunkról, megmutatkozzunk, bizonyítékokat gyűjtsünk arról, hogy élünk. S hát persze, hogy élünk, mi mást tennénk. Akkor is, ha egyre inkább csak bizalmi alapon használjuk már a világot. Például fogalmunk sincs már sokszor, hogy miből tákolták össze ételeinket, de megesszük. Megvesszük. Mert olcsó. Mert szívfacsaróan drága. Mert izéke is ott eszik.
Ugyanakkor elindultak a lázadók vissza, a természetbe, vagy ha nem is a természetbe, de a természeteshez, valami előző létforma felé, amikor még végig lehetett kísérni egy-egy termék útját fonaltól képig, magtól kenyérig; sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy maguk tudják elkészíteni a szappanukat, ételüket, faliszőnyegüket, csomóznak, szőnek, sütnek, kevernek.
A másik véglet viszont egyre inkább interneten él, gyűjtöget, hódít, elfelejt válaszolni a tőlük két méterre ülő kérdésére, mert éppen a tökéletes napi insta-történetet barkácsolja, vagy dobálja a digitális szívecskéket a karosszékből, miközben elsorvadnak valódi életszálai, még sincs veszteségtudat, csak az állandó lázrózsa az arcon, nehogy lemaradjon bármiről, bárkiről, holott egyre több mindenről marad le emiatt.
A betárazott, előrajzolt szívek sorsa a súlytalanná válás. Nem is olyan régen még sokkal szemérmesebben osztogattuk ezeket, azt hiszem. És én szerettem azt, hogy nehéz volt megvallani (legtöbbször nem is sikerült), az odáig vezető út pedig rögös, gyakran kényelmetlen. Szemérmesen és félve tettük, sokszor félszegen, mintha valami titkot, kincset osztanánk meg. Ma meg már sokszor csak annyit jelent: nincs kedvem most veled törődni, itt egy szívecske (egy kattintás, máris röpül), érd be ennyivel.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy azok, akik a hálón élnek, szintén nem holt lelkekkel beszélgetnek, hanem nagyon is élőkkel. Igaz, váltott lovakkal működnek: mert senki sem huszonnégy órás szórakoztató üzemmódra van tervezve, mi több, az embernek dolga is van, feladata, küldetése, nem tud folyamatosan meghallgatni, befogadni, ráérni, de aki rákapott az online világra, az minden másodpercben talál valakit, aki éppen csevegni akar.
Megfigyelték, hogy cseten mindenki milyen szórakoztató és életképes? Milyen eredetinek tűnik − pár hétig? Hát persze, mert az agy könnyen eltanulja mások szófordulatait, rövid idő alatt tökéletesen meg lehet tanulni az insta-nyelvet, a messenger-dialektust. A „kollektív érdekességben” összeadódik a szellem(esség), mindenki annyit nyúl le belőle, amennyit nem szégyell. Annyi kreatív, #homemade, #handmade, sziporkázó, felhőtlen és problémamentes ember jár közöttünk, mint amennyi a digitális világban ilyennek mutatja magát? De jó is lenne! Bár lenne így!
De ha nincs aranytartaléka a léleknek, a tudásnak, hiába a kiszínezett kép, a feljavított valóságmásunk, egyre szürkébbnek érezzük majd magunkat, kapcsolatainkat, és egyre ordítóbb lesz a különbség aközött, ahogy a napjaink valójában telnek, és amit bizonyítani akarunk kifelé magunkról. Egyre inkább eltart egymástól a két utunk: az, amit odafönt, a fejünkben járunk, s amelyen idelent botladozunk.
Nem lehetek ott mindenhol. Nem lehet mindenki az enyém. Úgysem. Vigyázzak a kincseimre, amíg vannak, mert az Időfolyó ereje kegyetlen, elsodorja azt a csónakot, amelyik nincs rendesen kikötve a parthoz. Ahogy a homokos talajban is akkor tudnak csak a növények megmaradni, ha a gyökerek összetartják őket.
Áprily Lajos sorai jutnak az eszembe: „Amíg még fenn a fényben jársz, öleld meleg testét az élő kedveseknek.”
Mirtse Zsuzsa