Ani lételeme volt az állandó munkálkodás, és imádta a semmittevést.

– Hogyan fér ez bele egyetlen ember életébe? – gondolta, amikor nem volt ideje elmenni sétálni, vagy a teraszon üldögélni, és a madarakat figyelni. Sokszor elhatározta, hogy lassítani fog. Nem csak a slow-trend, azaz az önkéntes lassítás és önkéntes egyszerűség sodrásában megmártózva, hanem mert a lassú tevékenységek lehetőséget adtak arra, hogy feldolgozza élete történéseit, melyek megállíthatatlanul pörögtek, és a megoldások maguktól bukkanjanak föl. Ani a realitások talaján álló nő volt, ezért tudta: ha lassítani akar, akkor gyorsítani kell – mert időt kell nyerni a lassításra. Elhatározta, hogy úgy fogja életmódját kidolgozni, hogy meghaladja ezt az ellentmondást, ami valójában nem volt ellentmondás, hanem igazi paradoxon, hiszen az abszurdnak tűnő következtetés, melyhez elvezetett, kétségtelenül igaz volt. Így Ani elnevezte slow-paradoxonnak.

Keményen dolgozott a megoldáson, és úgy vélte, hatékonyabbnak kell lennie. Ha a munkahelyén gyorsabban végezne a betegekkel és az adminisztrációval, akkor aludhatna kicsit éjszaka, vagy olvashatna, szemlélődhetne. Itt csak korlátozott időt nyerhet, hiszen a szabott munkaidőt le kell tölteni, ráadásul mindig vannak váratlan események a Hospice Házban. Például, hiába tudják, hogy XY hamarosan meghal, előfordul, hogy pont akkor hal meg, amikor valaki mással kéne foglalkozni, és akkor hiába, hogy a halála nem váratlan, mégis váratlan időbeosztást okoz. Az otthoni teendőket Ani reményteljesebbnek találta. Ha gyorsabban végez a házimunkával és egyéb létfenntartási dolgokkal, akkor időt nyerhet.

– Igen ám, de ha a jövőbeni időnyerést hajszolva tevékenykedem, akkor egyrészt nem vagyok a jelenben, másrészt már nem vagyok lassú és tudatos. És az idő nagy részét mégiscsak munkával töltöm, amit tovább gyorsítok, tehát még mindig gyorsult az életem, mert nem nyerek annyi időt a lassításra, hogy kompenzáljam azt a gyorsítást, amit az időnyerés miatt vezettem be. Még mindig csak vesztettem azzal, hogy megpróbálok a lassításra időt teremteni – gondolta Ani, miközben éppen a héten felgyűlt tiszta ruhát hajtogatta a szekrénybe, közben ment a mosógép, a mosogatógép és a robotporszívó, csetelt az egyik testvérével, közben a másik telefonján kihangosítva hallgatta Béla (jogos) panaszáradatát, de szerencse, hogy az étel is főtt közben, mert hamarosan el kellett indulnia a másodállásába, és mindeközben feldolgozott néhány munka e-mailt, és kigondolta, mi is legyen a mai csoport indító feladata, meg azt, melyik papírdobozban lehet a tavaszi kabátja, mert az időjárásnak megfelelő öltözködéssel is le volt maradva. Rátavaszodott.

A slow-paradoxon legnagyobb paradoxonjának azt találta, hogy ha az idő végtelen, akkor miért nem fér bele végtelen számú tennivaló. Ezt látszólag fel tudta oldani azzal, hogy az egyén életideje korlátozott, tennivalója, kötelezettségei, kényszerpályái végtelenek. De nem volt elégedett ezzel a megoldással.

– Hiszen ha az idő abszolút értelemben sem véges, sőt, nem is létezik, akkor hogy lehet, hogy elfogy, és ezzel korlátozza, hogy lassabban vegyük igénybe?

Következő lépcsőfokként arra jutott, hogy az időt csak a zavart tudat szüli, a tiszta tudat számára az idő nem létezik, így a tiszta tudatú egyén mindent annyi ideig végezhet, ameddig csak akar, vagyis tevékenységei időtlenek.

Ezt a megoldást a gyakorlat némileg igazolta. Az idő szubjektív létezését és múlását Ani a figyelem összpontosítottságával látta összekötve. Észrevette, hogy amikor mozgólépcsőn utazik, és szétszórtak a gondolatai, a lépcső szélén a kefesor gyorsan halad és elmosódott. Ha azonban csak a kefesorra összpontosít, akkor a haladás lelassul, és élesen kirajzolódnak a szálak. Először a szeme fókuszáltságára gyanakodott, de sokféle nézéssel kipróbálta, és így is csak az összpontosítás hozta meg az idő érzetének megváltozását.

A slow-paradoxon elméleti kidolgozását akkor adta föl, amikor az idő végtelenségével kapcsolatban felállított elméletét nem tudta összefésülni David Hilbert Grand Hotel-paradoxonjával: Egy végtelen sokszobás hotel akkor is tud végtelen sok vendéget fogadni, ha tele van.

A Grand Hotel-paradoxon esetén könnyű belátni, hogy ha a vendég, aki eddig az 1-es szobában lakott, átköltözik a 2-esbe, amelynek eddigi vendége a 3-as szobába cuccol át, és így tovább, akkor az 1-es szoba felszabadul, és az új vendég beköltözhet. Idő és tevékenység viszonylatában Ani ezt a halasztásnak feleltette meg, és rendben is volt, ha kevés számú váratlan tennivaló esett be. Hilbert paradoxona szerint azonban nemcsak sok, de végtelen számú váratlan vendég – Ani megfeleltetésében váratlan tennivaló – is elszállásolható. Úgy, hogy a vendégek a szobájuk számának kétszeresét viselő szobába költöznek, tehát az 1-esben lakó a 2-esbe költözik, az a 4-esbe, és így tovább. Ezzel minden páratlan számú szoba felszabadul – Ani párhuzamában páratlan számú óra – ezekbe beköltözhet a temérdek váratlan vendég – plusz munka, váratlan tennivaló vagy pihenés. Ha egy tömbben szeretne az ember időt nyerni, az is megoldható a Grand Hotel-paradoxon mintájára, legalábbis Ani így gondolta, amikor megörült a párhuzamnak: „Mindenki tegye a szobaszámát (Ani szerint a nap valamely óráját) 2 kitevőjébe, és költözzön át az így kapott számú szobába (vagyis a teendőt tolja ennyi órával arrébb). Vagyis, aki eddig az n-edik szobában lakott, az most elköltözik a 2n sorszámú szobába. Könnyen igazolható, hogy a kettőhatványok között tetszőlegesen nagy hézagok vannak” – így szól a Grand Hotel-paradoxon, és ezekbe az időhézagokba, gondolta Ani, lehet betenni olyasmit, amit az ember végezni szeretne, vagy a semmittevést.

Csakhogy az idő végtelensége és a létforgatag realitásának viszonya más, mint a létforgatag egy végtelen számú szállodájának viszonya a végtelen számú váratlan vendéghez. A váratlan és a szándékos dolgok is megfoghatatlanul kitolódnak az életidőből, ha a Grand Hotel-paradoxon szerint bánik velük az ember. Ami abszolút értelemben nem baj, de relatív szinten Ani mégis szerette volna kézben tartani az életét, így kénytelen volt levonni a következtetést, hogy nem szolgálhat egyszerre két urat:

– Választani kell, vagy az élet, vagy a hülyeség.

Szilágyi-Nagy Ildikó