Ezt a kérdést két oldalról kell megvizsgálni. Kezdem a könnyebbel/nehezebbel.

1. Amikor én írok valakinek a könyvéről nem kedves sorokat.

Bizony, előfordul az ilyen. Nem tetszhet minden. A szerzők ilyenkor természetesen megsértődnek. Leveleket írnak. Sajnálkozva és hideg gúnnyal kijelentik: buta vagyok, nem értem a művészetüket. Fölülről néznek le rám, segítségül hívják barátaikat a közösségi oldalon, akik a cikkemet ugyan nem, de a sértett szerző kommentárját elolvasva lelkesen biztosítják barátjukat: buta vagyok, nem értem a művészetüket. A szerző ilyenkor felsőségesen legyint, á, őt igazán nem érdekli egy buta ember kritikája, de mégis, milyen lett a világ, hja, hja, régebb bezzeg az ilyeneket megégették. Négybe vágták. Kiszúrták a szemét. Kötelet nyelettek vele. Fojtogatták napokig. Éheztették… nem, inkább mégis szomjaztatták. Azt érdemli az efféle! Kár, hogy ilyen civilizált világban élünk, igazán nagy kár, na de jön majd a saría – zavarodnak össze kicsit a sértett szerző gondolatai ilyenkor, de az indulatai kitisztulnak. Szomorúszépszemrehányó levelet ír nekünk, melyben melegebb éghajlatra küld, szomorúszépszemrehányón. Legyint, majd fejet csóvál a barátai előtt, és megállapítja, hogy ma már írástudatlan barmok is írhatnak kritikát, nahát. Kommentfolyamot generál a cikk alatt, álnéven persze. (Kár, hogy az álnévről két kattintással kiderül: őt fedi.) A kommentben aztán nem ismer sem embert, sem istent. Nincs az inkvizíciónak Edgar Allan Poe-nak A kút és az inga című elbeszélésben leírtnál kisebb/nagyobb kegyetlensége, amit ne művelne velem. Á, nem, nem olvastam Poe-t, kedves sértett szerző úr, hiszen nem tudok olvasni, de hallottam róla. (Csak az a könyv… csak azt tudnám feledni!, sóhajtom azért Ádámmal együtt.)

2. Amikor az én könyvemről írnak nem kedves sorokat.

Hát igen, nehéz, nagyon nehéz. A szégyenkezés (pláne, ha igaza van a kritikusnak) frusztrált dühbe csap át; a hitetlenkedés (hogy nem értette meg a zsenimet, pedig) szintén frusztrált dühbe csap. Át. Nagy kedvem lenne lassú tűzön pirítani a mocskot. Álnéven beírni a cikke alá. Válogatott kínzásoknak alávetni. Hiszen nincs igaza. Hiszen buta. Nem értette meg a lényeget. Egyáltalán: nem értett meg semmit. Ostoba fajankó. Hogy dögölne meg! De előtte kínlódjon sokáig. Ilyenek járnak a fejemben, bizony. Nem könnyű a szerzőélet.

Csakhogy én közben rájöttem, ilyenkor nem szabad levelet, kommentet, üzenetet, sms-t írni. Nem szabad keresni a kritika szerzőjét. Nem szabad megátkozni, párbajra hívni, elrabolni. (Sem őt, sem a családtagjait.) Nem, nem bizony. Mert csupán nevetségessé válunk, szánalmassá, viszonylagossá válik az abszolút szerzőség, a szerzői nagyság és méltóság, s nincs rettenetesebb dolog a viszonylagosságnál. A viszonylagosság az új középszer. A méltóságteljes kősziklát nem ingatja meg semmi, de egy viszonylagos kősziklát darabokra tör és megesz, felfal a világ. Ezért nem szabad tenni semmit. Igen, nagyon fáj. Sajog. Úgyszólván tőrdöfés. És örökre ott marad a neten. De nem baj. Ez a dolgok természetéhez tartozik. Nincsen rózsa tövis nélkül, nincs szerző kritikus nélkül. Ilyen egyszerű. A dühöt pároljuk újabb remekművek írásába, az olvasók majd eldöntik, mennyit érünk, és hátha még az a fránya kritikus is revideálja egyszer a nézeteit. De ha nem, az sem baj. Béke van. Nehéz béke, tüzérségbéke, robbanóbéke, dührohambéke, szembepárásodik a méltatlandühtől béke: de béke. Béke.

Nagy Koppány Zsolt