Kimért léptű, idős, magas úr, rendezett, dús haj, gondosan nyírt bajusz, egyenes derék, jól szabott zakó, bal kéz hanyagul a nadrágzsebben, a jobb visszafogott gesztusokkal kíséri a beszédet. Tökéletesre csiszolt megjelenés, minden eleme pontosan kimérve. Csak aki ismeri őt, az tudja, hogy kiöregedett segédszínész játssza élete egyetlen megmaradt szerepét, elképzelt önmagát.

A kicsi gyerekek őszinték. Vagy már ők is a születés pillanatától kezdve tanulják azt az életszerepet, amellyé fokozatosan magukat alakítják? Hiszen akarva-akaratlan mindnyájan személyiségszerepet építünk magunknak, amelyben kidomborítjuk előnyös oldalunkat és háttérbe szorítjuk az előnytelent. Bonyolítja a helyzetet, hogy hozott anyagból dolgozunk, ami erős korlátokat állít a lehetőségek elé. A lényeg mégis az, hogy felnőttkorunkra letisztul a személyiségszerep, amit aztán jól-rosszul játszunk egész életünkben.

Félreérti, aki ezt a jelenséget gyöngeségnek tartja. A legkellemetlenebb alakok közé tartoznak, akik nem veszik a fáradságot, hogy a környezetükhöz valamilyen mértékig idomuljanak. Önhitt ember az, akit nem érdekel a mások róla alkotott véleménye. Igenis tessék egymáshoz formálódni, született önmagunknál jobb emberként végigjátszani az élet színdarabját. Mert hiszen színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Csak nem egyforma talentummal megáldva. Vannak néhányan, akiknek talentum adatott, hogy sokféle személyiséget tudjanak eljátszani. Nagy színészeket látva az ember egészen elámul, miképpen tud ugyanaz az ember egyik pillanatról a másikra megnyerővé vagy utálatossá, gőgös-cinikussá vagy esdeklően elesetté lenni.

A legtöbbünknek ez a tehetség nem adatik meg. A kaján sors azonban néhány emberre nehéz terhet rak: juttat ugyan színészi talentumot, de csak kicsikét. Többet annál, mint amennyivel a reménytelenség biztos tudatában könnyű szívvel lemondhatnának a közönség tapsairól, mégsem elegendőt e taps kivívásához. Ők, ha megmaradnak előbb az osztály bohócai, azán a munkahely, a társaság szórakoztatói, akár boldogan is élhetik az életüket. De aki közülük valahogy belekóstol a színművészetbe, ha odakeveredik valamely színház bűvkörébe, könnyen keserű sorsú segédszínész válhat belőle. Örök harmadik alabárdos, aki egymondatos szerepeken tengődik, fogyó reménnyel várva a Szerepet, ami majd meghozza a tapsot, ami csak neki szól. Aztán nyugdíjba megy, és már nem marad más, mint önmaga szereppé formálása. Hosszú, küzdelmes életpálya jutalma, ha az végre sikerül.

Kimért léptű, idős, magas úr, igazán kellemes jelenség, ahogy jól szabott zakójában visszafogott gesztusokkal társalog. Magunkban tapsoljuk meg a produkciót, megérdemli, megdolgozott érte.

Bencsik Gábor