Reflexiók Nagy Koppány Zsolt Fájdalom című tárcáira

Egy kollégám több ízben is írt a fájdalomról, fájdalmairól. Az empatikus személyek nagyon együtt tudnak jajongani vele, viszont embertársaink másik fele önsajnálatként definiálhatja magában az illetőnek a már-már a tűrhetetlenség határán billegő fájdalmát.

Hiszen mindenkinek van úgynevezett panaszontó ismerőse: alig várja, hogy feltedd a köszönésed után a hogyvagy-ot, és minimum tíz percen át folyamatosan görgeti előre önmagát, míg le nem állítod egy bocsidemennemkellagyerekért-tel. Akkor Sziszüphosz köveként gurul vissza oda, ahonnan elindult, ugyanis a saját panaszkövének súlya temeti maga alá azáltal, hogy fájdalmait rázúdította a másikra. Mert újraéli a szilánkosra tört bokája négy éven át tartó műtétjének emlékét, amikor is négyszer kellett megtanulnia járni. És akkor az ember valóban egyedül van falat kaparó kínjával, minden éjjel advent van nála, várakozás arra, hogy felkeljen a nap, ha már egyszer ő nem bír felkelni sem. Előbb járókerettel próbálkozik: minden egyes centiméter egy mérföldkő az életében, majd jöhet a mankózás, ahol egyszerre felgyorsul az élete. Amikor egy év múlva közlik vele, hogy a csípőlapátból lefaragnak egy kis darabot, és azt építik be a tört bokacsonthoz, akkor érti meg, hogy hiába volt minden, a reménytelenség ötven árnyalata sem elég kifejezni érzéseit. Ugyanígy van, amikor az ETC-kezeléséről kezd anekdotázni, akkor aztán úgy elmerül a részletekbe, hogy a türelmesen hallgató fél szinte ott látja magát a sokkoló szobában, majd megelevenedik előtte, ahogyan a gumiabroncsot a fejére illesztik. A fájdalom itt is gigantikus méreteket ölt az ébredés után. Majd még a maradék három percben gyorsan felvázolja vajúdását, majd a gátmetszését, tejlázát. A másik fél szóhoz sem jut, de annyira belefárad a hallgatásba, hogy már nincs is kedve elmondani, míg terhes volt, hogy a férje egyfolytában csalta, és most zsákolja a holmijait, hadd menjen Isten hírével, hogy a gyermekklinikán volt egész éjjel a kisebbik gyermekkel vakbélgyanú miatt, hogy tegnap búcsúztatták egy értelmetlen balesetben elhunyt ismerősének a feleségét, aki három kisfiút hagyott félárván, és hogy ezek mennyire tudnak fájni.

A fájdalommal – osztom kollégám véleményét – együtt kell tudnunk élni. Nem tehetünk mást. Nincs B-terv. Legfeljebb Ö-terv van: felszámolni a fájdalmat önmagunk meggyilkolásával. Vannak emberek, akiknek ez „könnyen” megy, de többségben vannak a „halogatós” öngyilkosjelöltek. Mindent beszereznek: a kötelet a fiókban tartják, a gyógyszereket felhalmozzák, a penge a pénztárcájukban van, a vasúti menetrendet kitéve-betéve tudják, hetente egyszer felmennek a Víztoronyba, ahonnan bámulatos a kilátás a városra…

Az ember tragédiájában így szól Ádám az Űrben játszódó színben: „Csak addig fáj, míg végképp elszakad, / Mely a földhöz csatol, minden kötél.” Igen. Addig fáj. De addig is túl kell élni a jelent, jövőképet festeni magunknak, avagy faragni mesebeli furulyát, amely három kívánságunk után végleg elnémul.

Feltehetően mindenkinek megfordult már a fejében, mi lenne az a három dolog, amit kívánna. Én elsőként gyermekem egészségét, boldogságát kívánnám. Másodjára a világunkban zajló háborúk és éhínségek megszűnését. Harmadsorban pedig bűneim szentáldozás nélküli eltörlését. Ez nem fog menni reset gombnyomással, amelyben egyszerre nullázódunk le, majd újraindul a gépezetünk, s vele együtt a kínlódás, senyvedésünk pokla. Inkább végigjárjuk a magunk kálváriáját ebben a rongyoséletben – a reménytelenség rabjaként.

Lajtos Nóra