Emlékszem, tavaly ilyenkor már listákat írtam, terveztem, kinek mit, melyik nap hogyan legyen, minimum hányféle sütemény, ami alá nem adom, mert milyen ember az ilyen, meg még a koszorú is, ragasztópisztoly, termésgyűjtés, fényfüzérek, fémdobozok és zsúfolásig töltött hűtő. Most máshogy lesz minden, meglássam. Végre egyszer nemcsak készülgetek, hanem igazán jól felkészülök, mi több, készen is leszek.
Aztán karácsonyra kitört mindenkin a betegség. Zöldesfehér színű arccal járkáltunk és káromkodtunk, hogy ez így nem ér. Ételre-evésre gondolni is reménytelen volt, megromlott minden, soha többé, gondoltam akkor magamban, és haragudtam nagyjából az egész világra. Szerintem akkor tört meg bennem valami, de az is lehet, hogy a novemberi esőzések mosták el világmegváltó terveimet. Mindenesetre idén december első napjaira már világosan láttam, hogy nem úgy fog sikerülni a készülődés, ahogy minden év elején eltervezem. És nem is akarom. Elszámoltam azzal, hogy utolsó percre (jó, az utolsó pár napra) fogok mindent hagyni.
Na, és? Mi van akkor? Semmi. Felszabadító gondolat! Ennek a felismerése hirtelen örömmel járt át. Semmi baj, ha nem vagyok kész. Nem kell mindig késznek lenni.
A várakozás nem egyenes és egyre felfelé vezető út, nem olyan, mint a hegymenet. Inkább apró, meg-megbicsakló lépések sora, van benne visszacsúszás, botlás, elfáradás, még a kényszerpihenők is beleférnek. Lehet így is, mondogattam magamnak, semmi baj nincs, ha így lesz. Van.
Végtelen hosszú a feladatlista, ami még előttem van. Ez ráül az éjszakákra is: nem tud rendesen kikapcsolni az agyam, felszínesen alszom, hajnalban felriadok, bele az álmom kellős közepébe, majd pillanatokon belül azt észlelem, hogy már a naptáram van a kezemben, és írom, írom, hogy mit kellene még megcsinálnom, megszerveznem, végigolvasnom, lebeszélnem.
Nem akarom így. Arra szeretnék gondolni, ami az enyém. Ha csak félig jutottam el az álomban, akkor a fél álomnak örülni. Akkor annyi az enyém – de az az enyém már legalább. Hogy lehet lassabban, rendezetlenebbül, félmondatokkal, félszavakkal, félig álmodott álmokkal, félig megrendelt ajándékokkal, félig ébren töltött éjszakákkal, félszegen, félig benne a világban, félénken is akár. Mindenhogy az úton vagyok. Csak ne álljak teljesen le, és ne forduljak vissza reményvesztve. Ha legalább ennyi sikerül, nem leszek elégedetlen, fogadkozom.
Vasárnap meggyújtottuk a második gyertyát is. Félúton vagyunk, de úton vagyunk. Van már mire támaszkodni, elindultunk, meggyújtottuk – és még van idő. Nem fogok vasakarattal küzdeni azért, hogy idén Minta Manna legyek, és ha nem a szorongással apasztom energiáimat, akkor még élvezni is fogom az eljövendő heteket – ha most a lehető legkevesebb esélyt is látom rá.
Élek úgy, ahogy éppen sikerül. Nem kell minden pillanatomról telefonos felvételt készítenem, nem kell folyamatosan pózolni, posztolni. Akkor sincs semmi, ha csak semmi van.
Nem kell mindent tökéletesre fényeznem, csiszolgatnom, mernem kell hagyni néhány dolgot úgy, ahogy éppen vannak, hibákkal együtt.
Elhatározom, hogy nem nézek idén oldalra. Nem érzek dühöt és haragot és irigységet sem azok iránt, akik már megsütötték az összes bejglit, akiknek már sikerült verset írniuk a csomagolópapír belső oldalára, akik már lemosták rég az ablakot (kívülről és belülről is), és olyan a mosolyuk, mint a gipszangyaloknak a karácsonyi vásár betlehemében. Nem kapok idegrohamot, amikor már megint meghallom a bevásárlóközpontokban könyörtelenül hangzó Holy Joly Christmast – hanem jól elkerülöm azt. Amit lehet, internetről fogom megrendelni a napokban, azt lehet metrón is, bankban állás közben is intézni. Még megérkeznek, csak időben gondoljam ki, hogy mit. Kinek mit.
A második gyertya a köztes térhez tartozik, ahol a legtöbb dolog történik velünk. Amikor már tudjuk, hogy változtatnunk kellene, de még nem volt időnk, erőnk meglépni. Amikor már érzékeljük a változást – bár még nem tudjuk, mi lesz belőle. A várakozás nem versenypálya, hanem lassú átrendeződés. A félkész dolgok nem a kudarcom, hanem egy folyamat állomásai. Lassan is odaérek. Csak nehogy kővé váljak, mert az a legszörnyűbb átok.

Mirtse Zsuzsa