Néhány nap választ már csak el szentestétől – az elmúlt hetek advent időszakában teltek. Mondanám, hogy csendes időszakában, de ez sajnos nem igaz: ilyenkor még mindenki mindent meg akar csinálni, ki akar pörgetni, sokszor meg kellett harcolnom magamban azokért az igazán csendes percekért, amikor befelé tudok figyelni, a neszezésre.

Amikor kicsi voltam, utáltam várakozni bármire is. Ma már csak leginkább a buszra unok várni, főleg decemberben, de a várakozás mélységét, más szintjét azonban nagyon is meg tudom élni. Az elmúlt négy hetet megpróbáltam olyan dolgokkal feltölteni, amelyekből emlékeim lehetnek: készítettem adventi koszorút, sütöttem püspökkenyeret. Jó, ez mondjuk négy hétre leosztva nem túl sok, de így is nagyon büszke vagyok rájuk. Nem minden évben sikerült, nem áltatom magam.

Adventi koszorút készíteni türelemjáték, meditációs séta, ha úgy tetszik, felér egy lelki nagymosással. Mélytisztító hatása van, és még mosópor sem kell hozzá. Árulnak persze készen is, megvehetem négyezer forintért a sarki virágosnál vagy egy bevásárlóközpontban. Ilyen évem is volt. Volt, amikor nem tudtam megélni az adventet, hát nem is fektettem bele erőt, hitet, munkát. Pedig mindezt bele kell fektetni, ha azt szeretném, hogy jobb lehessen minden.

Először is tehát beszereztem a szalmakarikát. Többet is, mert hátha elrontom az elsőt. Így minden évben maradt fölösleg (mert mindig elsőre sikerült), amit elraktam betonbiztos helyre, lehetőleg úgy, hogy soha az életben ne találjam meg többé. Tehát megvettem csuklás nélkül az ideit, párszáz forint, az mégsem teljes anyagi csőd. Vannak elveim, amelyekből nem engedek: a termések felét össze kellett gyűjtenem, mert olyat sem ér ám tenni, hogy zacskóban vásárlom meg őket. Gyűjtögessek csak. Ilyen termésgyűjteményből is van persze előző évekből maradék, azokról sincs a leghalványabb fogalmam sem, hol lehetnek. Nyilván a szalmakarikák mellett, egymás kezét fogva.

Leterítettem az asztalt újságpapírral, rátettem a karikát, és kezdődhetett a tervezés.

A koszorúnak meg kellett határoznom az indító pontját, ott lesz a legszebb nézete. Onnan kellett felépítenem. Örökzöld ágakat kötöztem a karikára gyékényszállal, mérnöki hidegvérrel beledöftem a négy, tűvel átszúrt rézkorongot, amelyek a gyertyákat tartják. Elsőre véletlenül sem sikerül arányosan rátűznöm őket, pedig ott kellett lenniük, a körbe zárt képzeletbeli kereszt négy találkozási pontján. Fejben megrajzoltam a négyes osztást, elkezdtem sorolni a négyeket: négy égtáj, négy évszak és így tovább.

A koszorú felém eső pontjára tettem a legbonyolultabb termésdíszt, az lett az ékköve. Utána indult a nagy mutatvány a ragasztópisztollyal. Egyesével felragasztottam a bogyókat, tobozkákat, parányi kis alkatrészeket, miközben a forró ragasztó megégette az ujjam, a fülem is ragasztós lett. Csipeszt kellett volna használnom, nem ujjal nyomkodnom. Ez minden évben későn jut csak eszembe.

Végül a legproblémásabb rész következett: kössek fehér-arany szalagból négy egyforma masnit. Vagy legalábbis nagyjából egyformát. Én és a masnik… Külön univerzumban lakunk. Nem adom fel, kitartok. Megcsinálom. Maradék ragasztómmal és kitartásommal azokat is a koszorúra illesztettem, két gyertya közé egy-egy szalagdíszt. Másfél óra, és már készen is voltam. Mi az nekem. Közben a Hotel California üvöltött a laptopom hangszórójából, ne kérdezzem meg, hogy miért nem karácsonyi szongok. De annál szebbet egyetlen ragasztópisztoly sem álmodhatott életében, mint azon a napon az enyém.

Aztán kihúztam a dugót a konnektorból, szakszerűen hagytam, hogy kihűljön a szerkezet. Az asztalon pár bordó szalvéta feküdt, arra támasztottam csudálatos segítőtársamat, ha még pár forró csepp kifolyna belőle, ne a karácsonyi terítőre csöpögjön. Azzal nem számoltam, hogy a ragasztó valahogy átszivárog a papírszalvétán, és összetapasztja azt a szépséges, dús szövésű kárpittal, a karácsonyi asztalterítővel.

Szövetségük megbonthatatlannak bizonyul: ragaszkodnak egymáshoz, szó szerint. Próbáltam óvatosan felkapargatni, eredmény: semmi. Próbáltam vadabb módszerekkel is, eredmény: semmi. Még három napom van kitalálni, hogyan tudnám eltüntetni a nyomokat, amire nem mentség, hogy erre igazán nem gondoltam…

Vasárnap meggyújtottam az utolsó gyertyát is, félretolok minden rosszat, amire gondolhatnék, és egyetlen eseményre figyelek: kedden 16 óra 58 perckor bekövetkezik a téli napforduló. Ezen a napon a leghosszabb az éjszaka és a legrövidebb a nappal. Onnantól kezdve a nappali órák száma nő. Ha sokáig nem is érezhetően, de mégis. Visszaharapja magának a teret a fény, győzzük csak követni. Szeretném követni.

Mirtse Zsuzsa