Sándor István biológusként a Hortobágyon kezdte pályáját, majd a nemzeti park igazgatója lett. A pentezugi vadlóprogramnak indulása óta részese, később a Fővárosi Állat- és Növénykert ismeretterjesztési osztályát vezette, ma a Biodóm részlegvezetője. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: Mi vitte biológusként a Hortobágyra?

Sándor István: Emlékeim szerint 1979 decemberében jártam madarászként először a Hortobágyon, biológus diplomám alapján pedig 1990-ben végeztem az egyetemen, vagyis a dolog fordítva történt. Ráadásul tősgyökeres debreceniként rám is vonatkozott a régi mondás, hogy „50 botot érdemel az, aki debreceni létére még nem járt a Hortobágyon”, tehát nem volt mit tenni. Komolyra fordítva a szót, mivel ökológusnak tanultam, úgy vélem, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságánál – ezt szándékkal így mondom, a nemzeti park teljes működési területét értve alatta – komolyabb kihívás szerintem nincs a hazai természetvédelemben, tehát ez vastagon megalapozta a döntésemet. És hogy mi volt a cél? Egy nagyon jó nemzeti parkot akartam/-tunk csinálni, mert ne feledjük, egyedül ez nem megy…

MZs: Milyen természetvédelmi ügyeket tart a legfontosabbnak abból az időszakból, amikor a Hortobágyi Nemzeti Parkot vezette?

SI: A rendszerváltás idején már ott dolgoztam, különböző beosztásokban, igazgató 2006 és 2010 között voltam. A rendszerváltás jogi következményei eredményeként jött létre az a mintegy 150.000 hektárnyi természetvédelmi földvagyon, amely a jövőbeli munkánkat alapvetően keretezi. Ennek az állami vagyonnak a korrekt kezelése, illetve az ehhez tartozó humán erőforrás megteremtése prioritás volt. Emellett ekkor érkeztek meg az első uniós fejlesztési források, amelyek olyan dimenziókat nyitottak meg előttünk, amikről addig legfeljebb álmodni mertünk. A park egészére nézve, némi túlzással akár tájléptékű nagyságrendben is, a múltbéli elhibázott beavatkozások nyomainak eltüntetése volt talán a legfontosabb. Ide a felhagyott rizs- és öntözőtelepek elbontását, egyéb tájsebek – megszűnt szennyvíztelepek, MHSZ-lőterek, illegális szeméttelepek, elszántott kunhalmok – begyógyítását sorolom. Ezek több ezer hektáron állították vissza az eredeti felszínformákat, szabad folyást engedve a természeti erők működésének, ami egy nemzeti park működésének az egyik alapfeltétele. Aktív természetvédelmi beavatkozásokat is volt szerencsém tervezni, irányítani: az Egyek-pusztakócsi-mocsarak vízellátó rendszerének kiépítését, a középfeszültségű szabadvezeték-hálózatok földkábelre váltását, valamint több száz hektáros gyeprekonstrukciós munkát a park intenzív gazdálkodással leginkább érintett részén. Ezen felül ebben az időszakban sikerült kiépíteni a park ökoturisztikai programkínálatának gerincét adó helyszíneket (Pásztormúzeum, HNP Látogatóközpont, Hortobágy-Halastó, Pusztai Vadaspark, Tisza-tavi Vízi Sétány és Ökocentrum).

MZs: A pentezugi vadlóprogram több mint harminc éve indult. Miért volt különleges ez a kezdeményezés, és mit tanultak azóta a vadlovakról?

SI: A programot alapvetően egy nemzetközi kritikára adott nagypolitikai válaszra építettük. Hazai újdonságnak és egyben jogszabályban rögzített kötelezettségnek számított, hogy a természetvédelmi kezelést nem az Európában és hazánkban szokásos módon, a hagyományos mezőgazdálkodás eszközrendszerével, hanem egykor nálunk is vadon élő fajokkal oldottuk meg. Hogy mit tanultunk a vadlovakról? Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy egy-egy kulcsfajnak az ökológiai rendszerekre gyakorolt hatásait hogyan lehet és kell észrevenni, és miként lehet azokat befolyásolni. Mindeközben arra is rádöbbentünk, hogy egy faj életstratégiája milyen sokféleképpen nyilvánulhat meg a változó környezetben.

MZs: A vadlóprogramot nem klasszikus visszatelepítésnek nevezte. Mi volt a pentezugi program szakmai célja?

SI: Az eurázsiai vadlovat még azelőtt „sikerült” kiirtani, hogy szabadban folytatott életét komolyabban tanulmányozhatták volna. Bár a faj megmentése ma már iskolapéldája az ex situ természetvédelemnek, a program kezdetén még számos etológiai és ökológiai részlet homályos volt a sikeres visszatelepítési akciókhoz szükséges ismeretek közül. A pentezugi rezervátum (3000 hektár) már kellően nagy volt ahhoz, hogy ezeket az alapkutatásokat elvégezzük, de még kellően belterjes ahhoz, hogy az ehhez szükséges munkát az európai terepkutatók el tudják végezni. Mire gondolok? A hortobágyi bázison a jórészt egyetemista hallgatókból álló gárda például mindennap tudott megfelelően tisztálkodni, audiovizuális eszközöket, számítógépeket működtetni, valamint a terepen közlekedni, mindezek ma talán banálisnak tűnnek, de az eredeti élőhelyeken zajló „igazi” visszatelepítési programoknál ezek a feltételek még ma sem mindig adottak.

MZs: Hogyan vezetett a terepi természetvédelemtől az út az állatkerti ismeretterjesztéshez?

SI: Nagyon egyszerűen. 2010-ben az igazgatói állásomból indoklás nélkül felmentettek, és az utcára kerültem. „Politikai” múltam miatt állami tisztséget nem vállalhattam, így sok mindennel foglalkoztam (voltam állatorvosi szaksegéd, villanypásztor-karbantartó, nemzetközi állatszállító, horribile dictu, még természetvédelmi szakértő is), de alapvetően „állatbolond” lévén, illetve a vadlovas előéletemhez kapcsolódó állatkerti múltamnak köszönhetően – tizenöt évig dolgoztam együtt a Kölni Állatkerttel –, előbb a debreceni, utóbb a fővárosi állatkertben kötöttem ki.

MZs: Évekig az állatkerti ismeretterjesztést vezette, most a Biodómért felel. Van olyan szakmai elképzelés az eredeti Biodóm-koncepcióban, amelyet ma már másképp lát?

SI: A Biodóm szakmai alapjainak lerakása már azelőtt megtörtént, hogy a FÁNK-hoz igazoltam, tehát ehhez nem volt közöm. Mivel a biodóm mint műfaj nagyon költséges, minden ilyen projektnek van egy „meséje”, amely arra hivatott, hogy a hétköznapi látogató, netalán politikai döntéshozó is el tudja valahogy helyezni a létesítményt a fejében. Azt hiszem, hogy a budapesti Biodóm esetében ez túl bonyolultra sikerült, és nem tudta igazán áttörni az értetlenség falát. Az erőltetett földtörténeti párhuzamok helyett talán szerencsésebb lett volna a FÁNK akkori, és még mindig fennálló problémáinak megoldására fókuszálni – az elefántok, a fókák és az emberszabásúak tartására.

MZs: Egy félig elkészült Biodómot örökölt. Mit lehet ma kezdeni vele, és milyen Biodómot tart szakmailag valóban működőképesnek?

SI: Az előzőekben már utaltam a FÁNK meglévő állattartási, kiállítástechnikai hiányosságaira. Ezek döntő részére a Biodómban megépült bemutatóterek a kor színvonalán álló, a nemzetközi állatkerti szakma felülvizsgálata során is megfelelőnek tartott választ adnak. Mit lehet kezdeni vele? Be kell fejezni, mégpedig jó, sőt inkább kitűnő minőségben. A világban eddig megvalósult összes biodóm közönségsikert aratott. Az elmúlt években elegendő információt gyűjtöttünk össze erről a hányatott sorsú, egyébként a nemzetközi építészszakma egyik legrangosabb díjával kitüntetett épületről. Az idei megnyitásra bebizonyítottuk már magunknak, és reményeim szerint a nagyközönségnek is: képesek vagyunk ezt megcsinálni.