Mára a színpadot, a rivaldát, fizikai valóságában és képletesen is a szellem gőzkalapácsával bontjuk le, avítt lett a proszcénium egykor kitüntető reflektorfénye, a megnyíló vörös bársonyfüggönyök mögül kiáradó zsinórpadlás hűvös színház-aromája, és lerendeltük a színészt is a szférák illúzióteremtő magasából közönségének sorai közé, nehogy elfeledje az ember-illatot, a létezés-illatot, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessen a nagyérdeművel, hogy vállon lapogathassa, lemutyizhassa, leprovokálhassa őt. A magasított játéktér majdhogynem ósdi lett és irritáló, mivel nem demokratikus szintazonosságot képvisel. A helyzet alá- és fölérendeltségi mutatója kimagaslóan szembetűnő, érzékenyen érintheti mindazokat, akik nem tudnak a világot jelentő deszkák színvonalára felemelkedni, vagy akik nem képesek repülni, csupáncsak földön járni, mivel amúgy is többnyire padlón vannak. Ezért a játékszín akár le is bontható; makettje maholnap múzeumba kívánkozik. Csak a Shakespeare’s Globe áll Főnixként újjáéledve messzire tűnt századok zsivajából. Mert a korszerűen plasztikázott, átoperált és átfogalmazott rendezői-műdarabok már nem William és Aiszkhülosz drámáinak szuffitái után epekednek, hanem sárga villamosokért, ugyanis kétmegállós, hárommegállós darabokat ott lehet a sörszagú Jankók fülébe súgni, s ha van néhány kultúrmolekulájuk, ha kíváncsiak a további fejleményekre, tán nem szállnak le ott, ahol az ingyen-művészet nélkül bizonyosan leszálltak volna. Igaz, az intonációt, a versek prozódiai ritmusát a sínek kattogása árnyaltan emeli ki, vagy épphogy ellenpontozza, meg aztán hatásosan egybecseng a versszak vége a csikorgó fékezéssel. Végállomástól végállomásig a rövidebb történelmi drámák megvillantására is kínálkozik némi esély, tudniillik tömegjelenetekre különösen ideális a tömegközlekedés. Egyébként effajta szellemfrissítő utazással eljuthatunk olyan különleges vonzerejű múzeumi délutánokra is, amelyek a borkóstolás elit helyeivé léptek elő, ilyenkor a csendéletek reneszánsz serlegei között zajlik a látogatói zamatvizsgálat, háttal Picassónak, szemtől szemben a közlekedőedényként közlekedő pohárral. Így születik korunk szellemi kifőzdéjének újdonatúj slágere: a csalóka nyalóka.

Más. Viszont az élet virágoskertjében elérkezettnek látszik a pillanat, hogy többé ne feltornyozott talapzatokon, égretörő posztamenseken magasodjanak egykori kiválóságok, legendák és bálványok szobrai, amelyekre csak nyakatekert módon lehet feltekinteni. Eljött az idő, hogy mellőzzük az isteneknek fenntartott tekintélysugárzó magasságokat, hisz igencsak fájhat ez azoknak, akik a föld-szinten állva magaslati perspektívák után áhítoznak. Célszerűbb tehát letessékelni bronz eszményképeinket piedesztáljukról létünk köznapi talajára, hadd legyenek ők is velünk, köztünk, itt utcaszinten, a mi hiteles merülési életszínvonalunkon. Megjegyzendő: a sarki Jani bácsinak sincs se szobra, se talapzata, pedig ő is épp olyan hús-vér ember, mint Homérosz vagy Platón volt, vagy mint Columbo hadnagy, aki már nem biceg, amióta erősen a kövezethez csavarozták. Tehát ne legyen többé senki számára magasan eszményített hely! Mennyivel emlékezetesebb, ha a járda forgatagában ütközünk neki váratlanul egy-egy emberléptékű bronzalaknak, sőt, kutyástól-cekkerestől akár le is ülhetünk fotózkodni valamelyik fémbe dermedt Nobel-díjas mellé, vagy az ölébe is. Végeredményben a demonstratív talapzatok fokozódó irritációja abban áll, hogy kiemelnek valakit a szürke valóság szürke átlagából. S úgy tűnik, ez szobrász (vagy megrendelői) szemmel nem mindig helyes. Márpedig nemcsak holdfénykor jóleső érzés elgyönyörködni az ég magasan kifeszített végtelenségében, a Vízöntő és a Nagymedve csillagképben, de szívmelengető felnézni Balassira, Corvin Mátyásra, Bethlen Gáborra is, az illusztrisokra, akik nincsenek már közöttünk, de kiérdemelték azt a halk végtelenséget és azt a pár lépcsőfoknyi magaslatot, amennyivel mégis többek voltak Jani bácsinál és Columbónál.

Más. Disszonáns jelenség az újkori festmények azon drámája, hogy ma már alig van néhánynak rámája. Pedig keret nélkül ruhátlan még a királyi remekmű is. Pusztán csak feszített vászonfelület lett az alkotásból, mintha műteremben állna félkészen egy fortyogó folyamat még befejezetlen fázisában. Így aztán a szabad képzelet műve egybeolvad valós alkalmi hátterével és alig válik el az ablak mögött felbukkanó autómosó garázskapujától. Világhírű múzeumok nem mutogatják kincseiket keretek nélkül. Épphogy azok mívességével tisztelik meg a teremtett értéket. Bizonyság erre régebbi korok mesterien vésett, perforált, változatos stukkókkal ellátott és fóliával aranyozott képkeretei, amelyek olykor már önmagukban művészi értéket képviselnek. De nemcsak a reneszánsz, a barokk korszakok jeles alkotásait ékesítik így, hiszen Picasso, Dalí, Miró, Van Gogh vagy egyéb műveket sem lehet stílusos keretezés nélkül látni. Korunk minimál art szemléletű, purista, személytelen és érzelemmentes művei, reduktív szín- és formakezelésükkel, konstruktivista szemléletükkel persze olykor szándékosan kapcsolódnak környezetükhöz, ilyen esetben indokolhatják is a keretnélküliséget, de mára az alkotás szellemiségétől és stílusvilágától függetlenül lett divat lemondani a „senkiföldjeként” elválasztó szegélyezés alkalmazásáról, mondván: „nem korszerű”. Hogy megzavarja a művet. Pedig a helyzet más, az érzékkel kiválasztott keretezés a valóság köznapiságából emeli át az alkotást a művészet autonóm szféráiba.

Summa: Cicoma a képkeretezés, fölösleges a hagyományos színpad, és nincs igény a szobortalapzatokra sem. Ideje leszállni, elszállni a legendák, a mítoszok, a história Akropoliszáról napi prózai járószintünkre, hogy végre a művészetet is be lehessen manőverezni az egyre erőteljesebben lüktető tömegzavarba.

Persze, mindettől függetlenül még tovább ragyog a kisméretű Vermeer-festmény, az őt évszázadok óta körbeölelő, patinaérett aranyfoglalatában.

Árkossy István