A Pannóniából lett Dacia (százéves történetek)
A Pannóniából lett Dacia (százéves történetek)
– Ígéretes, nagyon is ígéretes – veregette meg Muschong Jakab, a téglagyáros régi barátja vállát. – Ez egy remek üzleti lehetőség. És mondd, hogy szállsz meg Szatmáron? – kérdezte.
Rácz Mihály mosolyogva felelte: – Természetesen a Pannóniában.
– Nos, én azt nem tenném. Szörnyű dolgokat hallottam mostanában a helyről.
– Mint például?
– Mit szólnál egy kávéhoz azon a teraszon?
Efféle embereket, mint ők, nem szoktak megvárakoztatni a felszolgálással, néhány perc múlva már a remek kávé illatától körüllengve folytathatták az eszmecserét.
– Néhány napig vendégünk volt szatmári barátunk – vezette fel mondandóját Jakab. – Fauszt Dezső, ismerős a név?
– Mintha hallottam volna már.
– Kiváló fakereskedő. Tőle tudom, hogy soha még városi tiszti főügyészi hivatalból csúnyább akták nem kerültek ki, mint amilyeneket a szatmárnémeti főügyész volt kénytelen beadni a város tulajdonában levő Dacia szálló, kávéház és étterem bérlői ellen. Mert most Dacia, ugye. Ráadásul a városi tanács megbízásából tette.
– Konkrétan tudod, hogy mi történt? – kérdezte Mihály, akit építészként nagyon is érdekelt a különleges épületek sorsa, különösen mostoha időkben.
– Az történt Szatmáron is, ami Bánát meg Erdély csaknem mindegyik nagyobb városában az imperiumváltás első esztendejében. A városi szállodát általában egy-egy régi tisztes vendéglős bérelte. Te is tudod, miféle gondos lelkiismeretességgel, szaktudással, okos üzleti érzékkel és a magyar korcsmáros mesterségére büszke szeretetével vezették ezeket az üzleteket. A városi szállók tiszták, kényelmesek, ízlésesen berendezettek voltak Erdély-szerte, az éttermekben remek konyha volt, ízletes ételek és gondosan kiválasztott, tisztán kezelt italok kerültek a vendég elé, a kávéházaik pedig kellemesek, otthonosak voltak.
Azt mondja Dezső, hogy korábban Szatmáron is régi vendéglősdinasztia leszármazottja bérelte a szállodát. Horváth János családjában hagyomány volt a korcsmáros tisztessége. Amellett jó üzlet is volt a jó kocsmárosság, hiszen éppen a helyiségek kellemessége, tisztasága, a konyha és pince megbízhatósága meg a vendéglős figyelmessége vonzott nagy közönséget ezekbe a helyiségekbe. Komoly vagyont lehetett gyűjteni a városi szállók bérletéből az évek folyamán.
Horváthot az impériumváltozás után is meghagyták a bérletben a helyi hatóságok, hiszen jól ismerték a régi vendéglőst.
– Eddig jól hangzik. Akkor mégis miért pereli a város?
– Hát ez az, hogy nem őt pereli. Hanem az új bérlőt. Te is látod, ahogy újabban a regátiak hadát bocsátották az erdélyi és bánsági gyarmatokra. Rossz kinézésű alakok szivárogtak rongyos ruhákban, kiéhezve a városainkba, és hamarosan megszálltak minden helyet. Bukaresti összeköttetéseik révén behatoltak a városi szállodák bérleteibe is. Néhány év alatt vagyont szereztek, de a városi szállók lezüllöttek. Szatmáron is ez történt, mondta Fauszt Dezső, hogy a város szállodájának bérletébe betolakodott egy Andronescu nevű volt postás. Postás, érted?
– Andronescu? Róla ma is írtak egy cikket.
– Valóban? Mit írtak?
– Neked hagyom a lapot, elolvashatod. Inkább jussunk el oda, hogy miért ne szálljak meg a Pannóniában vagy Daciában vagy micsodában.
– Köszönöm. Szóval, mondja Dezső, hogy ketten pályáztak volt a szatmári Daciára. Horváth János eddigi bérlő, akinek mintegy tízmilliót érő berendezése és felszerelése volt a városi szállóban, és ez az Andronescu, aki egy rojtos nadrágban érkezett Szatmárra. Addig csűrték-csavarták a dolgot, és a város oly gyáván viselkedett, hogy Horváth kénytelen volt maga mellé venni a bérletbe. Ami azután történt, azt igen ékesen mondják el azok az iratok, amelyeket Szatmár város tanácsa nevében Szilvássy Ágoston városi tiszti főügyész adott be a szatmári törvényszékhez, és amelyek alapján a bérlők azonnali kilakoltatását kéri a bíróságtól. Mert borzalmas dolgok derültek ki. A szállodai személyzet és egyes utasok vallomásai arról szólnak, hogy Andronescu vad orgiákat rendezett a szállodában, szeretkezésre kényszerített fiatal leányokat, akiket megrontott, ráadásul beteggé is tett, mint az orvosi bizonyítványokból kiderül. A valamikor előkelő, fényes kávéházban most nívótlan tingli-tangli van, amelynek tagjai hajnalig dorbézolnak részeg vendégek ölében. Úgyhogy a tisztességes közönség elkerüli a város első kávéházát. A szobák poloskásak, a konyha piszkos és undorító. A hatalmas étterem, melynél szebb alig van Erdélyben, üres, mert olyan rossz és szegényes a koszt, hogy senki nem kíván ott fogyasztani. A város azt kéri, hogy a bíróság állapítsa meg a szerződésnek a bérlők részéről történt megszegését. És persze nyomban lakoltassa ki őket a városi helyiségekből.
– Jakab, azt hiszem, meggyőztél. Elkerülöm azt a helyet. De mi lesz Horváthtal?
– Azt Dezső nem mondta. Gondolom, megüti a bokáját. Ha annyi esze volt. Azonnal ki kell lépni az üzletből, amint egy regáti belekerül.
– Tudom, Jakab, tudom jól. Csakhogy előbb-utóbb mindenbe belekerül. És akkor nekünk annyi. Tessék az újság.
Király Farkas