Egy korábbi tárcámban egyfajta virtuális csomagmegőrzésről készültem elmélkedni, de még mielőtt hosszasabban belefeledkeztem volna, elárultam, hogy ez a gondolat tulajdonképpen versnek indult. Hiába, ha rendszeresen ír az ember efféle szövegeket, akaratlanul is többet beszél a kelleténél. Felnyílnak váratlan ajtók, néha sebek is, de leginkább csak fecsegősebbé válunk. Most is ez van: leleplezem magam.

Versbe akartam írni tehát azt, hogy hányféle történetcsomagot őrzök emberektől, s noha nem szándékom, hogy valaha is felfedjem bárki titkát, azt azért mégis jó elmondani, hogy milyen izgalmas együtt élni ezekkel. Ugyanakkor meg milyen teher is. Meg hogy nekem is vannak bizony elszórva itt-ott kisebb pakkjaim. Mi magunk is csomagok vagyunk mások padlásán. Hogy ezt most itt még fel is idéztem, végérvényessé vált: nem fogom tudni megírni a verset. Egészen nevetséges lenne már, a varázslat is oda, meg le is csupaszítottam, megmagyaráztam annyira, hogy az égvilágon semmi értelme nem lenne. Viszont legalább tudatosítottam, hogy ez így van, így működik: ha szétbeszélem az ötletet, ez lesz.

Egyik éjszaka – talán mert párhuzamosan többféle gond is nyomasztott – nem jött álom a szememre. Forgolódtam az ágyban, kerestem a helyemet és a megoldásokat, és egyszer csak halkan kinyílt az ajtó. A lányom volt. Arra kért, hogy menjek vele, és ez eléggé aggasztónak tűnt, mert nyomós ok nélkül nem szokott mászkálni éjjel. Átmentünk a szobájába, s talán még ki sem mondhatta, hogy „figyelj”, már hallottam magamtól is: valami mozgás van a padláson. Néhány perc múlva talpon volt az egész család, és azt elemezgettük: ki, mi zörög odafent, és főleg: miért. Azt viszonylag gyorsan megállapítottuk, hogy élőlény, de abban is megegyeztünk, hogy ez mégsem léptek zaja. Jó, nem lépések, de valamilyen haladással mégis számolni kell, hiszen jó néhány méternyi különbséggel is hallottuk mocorogni. Leginkább pakolásra, döccenésekre, átrendezésekre emlékszem, és arra is, hogy nem egér- vagy patkányméretre gondoltunk. Nem állítom, hogy nem gyorsult fel a szívverésem. Ahogy éjszaka meg lehetett állapítani, a padlásfeljáró érintetlennek tűnt. Néhány ajtónyitás, lámpakapcsolgatás is része volt nyilván a történetnek, s mire újra a tett helyszíne alá érkeztünk, már minden elcsendesedett. Ez ugyan hozott egy nagyon viszonylagos megnyugvást, de azt továbbra sem mondhatom, hogy könnyen és gyorsan aludtam el.

Másnap kiderült, hogy több okból is nehezen megközelíthető a padlás. Ezért gyáván inkább az információszerzés biztonságosabb és kényelmesebbnek gondolt útját választottuk. Az internetes kereső éppen csak szembe nem röhögött a kulcsszavak láttán, és egyetlen szóban fejezte ki a véleményét: nyest. A témával kapcsolatban eddig mutatott minden érdektelenségem egyszeriben köddé vált, és percek (ne hazudjak: félórák) alatt tetemes tudásanyagot halmoztam fel magamban az említett kisvadról. És mindeközben rettenetes el is borzadtam. (Tessék, már az igében is ott lapul egy másik ragadozó.) Valami eddig nem tapasztalt rémületé lettem; bevallom, hogy adott pillanatban még könnyekre is fakadtam.

A következő éjjel már teljes volt a csend, ennek ellenére mégsem aludtam el rögtön. Ezúttal azért, mert működött bennem tovább a nyest. Egészen nagy szimbólummá növekedett. A recsegő mennyezet valami fontosra kezdett figyelmeztetni. Hogy bizony ilyen nyestek bármikor megjelenhetnek. Időről időre benéznek hozzánk, néha egészen váratlanul. Előfordul, hogy titokban etetjük is őket. Netán véletlenül. Aztán addig forgattam magamban az egészet, hogy egy kis szonetté kerekedett a moccanatlan sötétben. Le is jegyeztem, nehogy úgy járjak, mint korábban, a hasznosnak tűnő ötleteim szétmaszatolásával. A Parnasszus téli számában fog jönni, ha minden jól megy, én pedig megírhattam a történetet most, utána, mert a tárca nem féltékeny a versre. Már megint csak a nehezebb út működik: a meg nem írt vagy mássá írt vers elillan – nincs egyéb mód, mint rögtön megírni. És aztán mit bánja ő, ha tárcában, drámában, esszében még elszórakozunk rajta.

Farkas Wellmann Éva