Visszaintegetsz, még egyszer visszanézel, aztán elindulsz az autód felé. Aztán egyszer csak megérted, hogy nem lesz több. Mikor is volt az utolsó? Nemrég. Talán tegnap. Vagy a múlt héten? Hónapban? Tényleg, mintha most történt volna. Persze, régóta készültél arra, hogy megtörténik – majd, valamikor. Semmiképpen sem most.

Az olyan jó kis állandóságnak tűnt, hogy bármikor átviheted a kiszakadt kabátodat az édesanyádhoz, hogy mindig eléd teszi a rántott húst. Vagy a szilvás gombócot, amit a világon egyedül ő tud megcsinálni „úgy”. Nem érted, mitől más az övé, próbálod megfejteni a titkát, mindent pontosan úgy csinálsz – hasonlít, mindenki dicséri, de te tudod, hogy nem ugyanolyan. Szeretné még elkészíteni neked, csak már nem megy. Fáradt, sok ez már, de meglásd, nekiáll még egyszer. Nem holnap persze.

Ha tudtad volna, hogy az lesz az utolsó, máshogy etted volna meg. Máshogy etted volna meg? Vagy talán meg sem etted volna, hanem… Nincs ötleted erre a „hanem”-re.

Ahogy arra sem tudtál felkészülni, hogy egyszer csak nem lesz ugyanolyan az a csók, ami még tavaly úgy ízlett a Váci utca sarkán, vagy Visegrádon, Szegeden, Londonban. Hogy a következő már olyan fáradtolajízű lesz, aztán meg semmilyen, ilyet sem kapni, sem adni nincs kedved. Kifáradtatok.

A kisfiad vagy kislányod arca, amikor utoljára megszoptattad, és nem tudtad, hogy másnap már eltolja a melledet. Tudod, hogy lesz más helyette, nemsokára járni fog, beszélni, hiszen ez nagyszerű, de akkor is. Azt a képet el akartad tenni emlékbe, hogy fel tudd idézni bármikor.

Nagymamád arca, még rád mosolyog, amikor benyitsz a szobába. Fogalmad sincs, hogy egy hónap múlva már nem mosolyog rád, mert nem ismer meg.

Vajon mi lenne ezeknek az „utolsóknak” a sorsa, ha előre tudtuk volna, hogy úgy lássunk neki, úgy terítsünk meg hozzá, hogy utána minden más lesz? Nem biztos, hogy rosszabb, de más. Lehet, legközelebb már neked kell vinned az ételt. Lehet, hogy neked kell majd mesélned a nagymamádnak arról, hogy milyen a világ, ahová nem tud már kimenni. Lehet, hogy találsz olyan kart, ölelést, amelyik nem fárad el.

Mindig van a törés, a váltás előtt egy utolsó alkalom, ami még ép, ami még szinte pontosan olyan, mint előtte volt. Persze, érezni apró jeleket, de azt gondolod, beláthatatlanul messze van még az, ami bekövetkezik. Meg kell tanulnod magadnak felvarrni a gombot, el kell köszönnöd egy íztől, egy életformától, szokásrendtől. Lehet, valakidtől is. A kistemplomod egyik téglája hiányozni fog. Rosszabb esetben nemcsak tégla, hanem tartófal, pillér. És akkor hogyan tovább. Mert a templomnak állnia kell.

Sétálok a Duna-parton, pontosan azon a helyen, ahol egykor Márai Sándor is sétált. A fák között padok állnak, még őrzik az utolsó áradás nyomát: vastagon belepte a folyó üledéke őket. Nem ült rajtuk senki azóta, s nem is fog, amíg egy nagyobb esőzés le nem tisztítja. Az áradás előtti időkről biztosan sok emlékük van. Ültek rajtuk szerelmesek, megpihenő bácsik, gyerekek is nyilván, és talán olyanok is, akik utoljára ott találkoztak egymással. Akkor és ott mondták ki azt, hogy te erre, én arra, nem jó nekünk együtt.

Aztán van olyan pad is, ami csak a fejünkben létezik. A mi helyünk, ahová csak mi ülhetünk. És ha egyszer egyedül kell majd ülnöd rajta – vagy nekem lesz ez a sorsom, ide akkor sem ülhet más. Lehet, más padra is leülök majd, lehet, te is, de így, ahogy erre, többé nem fogunk. Aztán az is lehet, hogy ez a pad csak az enyém, nem akarom megosztani senkivel. Nem tudom megosztani igazán senkivel.

Érik áradások ezt a padot is, sáros talpunk is beszennyezheti, és nálunk nagyobb erők is rongálhatják. Ha nem akarjuk, hogy az utolsó padunk legyen, újabb emlék, ami bekeretezve él bennünk, mint az utolsó szilvás gombóc képe, mint nagymama mosolya, le kell mosni róla az üledéket, a kiszáradt iszapot, sarat. A Duna-part padjait rendbe teszi előbb-utóbb az eső – de azt a titkos padot odabent nekünk kell megtisztítanunk. Ha csak egyedül ülünk rá, akkor is.

Mi magunk vagyunk az eső.

Mirtse Zsuzsa