Júniusban beütött a megkésett tavasz, humánmeteorológiailag lehetett érezni azon, hogy az emberek sorra megbolondultak. Megbántották egymást, lejáratták magukat, vagy akár egy életre elásták jóhírüket, vagy, még rosszabb, lelküket a Sátán macskaszaros homokozójában, majd pedig sebeiket nyalogatva hisztiztek vagy áskálódtak tovább. A kevés kivétel közé tartoztak azok, akik január óta D-vitaminon, csokoládén, meleg mézes vajon és kényeztető ágyon vészelték át a hosszúra nyúlt téli szerotonin-, dopamin- és endorfinmegvonást.

Béla és Ani a teraszon kevergették szezonszerű mézes italukat, a rózsavizes limonádét. A teraszlépcső burkolását tervezték nyárra, aminek végre eljött az ideje, de Béla meghátrált:

– Nem tudok holnap reggel jönni, babácska.

– Akkor jöjjön délelőtt! – válaszolta Ani.

– Nem fog menni, meg kell várnom a Vivient.

– Hol?

– Viszem a kórházba – közölte Béla a tényt.

– Miért maga? Nem tudja az Ábris elvinni? Együtt vannak, nem?

– Együtt voltak, de az a szemét pont ma hagyta el, holnap meg megy műtétre az a szegény nő. Érti? Tudta, hogy másnap műtik, erre pont szakít vele!

– Tipikus. De ha elhagyta, akkor ezek tényleg együtt voltak? Mert hallottam már ilyet is, olyat is, de maga Vivien, meg Ábris sosem mondta.

– Majd ha megbolondultak volna. Majd Ábris szétkürtöli, aztán meg a pletykát tisztázni odaáll az asszonya elé, hogy nézd, Szilvikém, Vivient szeretem, veled meg boldogtalanul élek évek óta, meg amíg meg nem halunk?! Az Ábris se hülye!

– De magának elmondta?

– Nem. A férfiak titkolják az ilyesmit, sőt, még a szeretőjükre kenik. Lehet, még így járt jobban a Vivien. Különben az egész balhét ő vitte volna el.

– Akkor honnan veszi?

– Ahogy a tanya felé kanyarodok, mindennap ott áll az Ábris traktorja, amikor a Vivien éjszakás. Amikor meg nappalos, akkor este áll ott. Meg aztán, a Vivien elmondta nekem. Sírt, hogy a Szilvi neki barátnője, aztán egyik oldalról a Szilvitől hallja: „Elegem van, elválok. Nincs szex.” A másik oldalról meg az Ábris duruzsolja neki: „Boldogtalan vagyok, ez így nem mehet tovább.” De a Vivien nem mondhat semmit a Szilviának, sem az Ábrisnak, amit a házasságról megtudott, érti, kicsi babám, mert nem akarja összeugrasztani őket. A Géza közben meg elsorvad a bánatban, mert egyszer, még novemberben, amikor a Géza csípője be volt állva, beszaladt a Vivikéhez…

– Álljon meg! Ki az a Géza?

– A Géza az, tudja, az a gyerekkori barátom nekem, akinek a lova megbolondult, amikor tizenkétévesen az apja rábízta, hogy vigye haza, aztán vad vágtában lobogott a hátán hazáig, és azóta nagy tekintélye van, a Lovas Géza. Kőműves barátom is nekem.

– De mi köze az Ábrishoz?

– Hogy szerelmes a Szilviába.

– Ó.

– Régóta, mióta a Szilvia a Vivient segített költöztetni, mert az ő teherautóját is használták, aztán meg amikor novemberben fájt a Géza csípője, beugrott a Vivienhez gyógyszerért, aztán pont ott találta a Szilviát. És ketten kint ragadtak a konyhába, elbeszélgettek meg szemezgettek, és ez megint felkavarta, pedig már egy kapcsolata ráment, mert a Judittal is azért mentek külön, mert a Géza a Juditnak is mindig a Szilviáról áradozott.

– Rossz taktika. Hányra mennek?

– Nyolcra viszem a Vivient, a műtétet egy órásnak mondják, úgyhogy négyre itthon leszünk.

– Akkor ez nem súlyos. Mi baja?

– Nem mondta.

– Szegény nő! És így megy neki a műtétnek. Remélem, egyszer Isten bőkezű kárpótlással vigasztalja meg.

– Én már megvigasztaltam. Meghallgattam, meg mondtam, hogy az Ábris akarja őt, csak gyáva, de semmiképp ne írjon vagy hívja az Ábrist, mert lehet, hogy azzal akarja tisztára mosni magát a felesége előtt, hogy a Vivien üldözi. Tudja, babám, mi, férfiak milyen alávaló dolgokat szoktunk művelni.

– Dehát ő kezdte a Vivikét inspirálni a szimpátiájával!

– De finoman mondta! Konkrétan a konyhapadlón láttam őket összegabalyodva, és ez férfi vezetésre vall, mert a túlról mentem a tanyára, és onnan nincs függöny. De ezt meg honnan tudja?

– Hallok azért egy-két dolgot. Egy teremben fallabdázunk, és az Ábris évek óta kerülgeti a Vivient az öltözőtől az autóig.

Ani kortyolt a szirupos italból, majd elkomolyodva Bélára nézett:

– Aztán, hogyan vigasztalta meg a Vivikét? Ne sunyuljon! – Félretette a bögréket, Bélát hanyatt fektette, és a vállára térdelt. – Most kivallatom!

– Jaj, nem úgy, kicsi babám! Rá se néz a Vivien más férfira, csak az Ábrisra. Nem kellek neki.

– Akkor honnan biztos benne, hogy megvigasztalódott?

– Megjött az étvágya. Megevett egy egész üveg svéduborkát, mire befejeztük a beszélgetést.

Anit magával ragadta a történet meg az együttérzés:

– Maga szerint szereti az Ábris a Vivient, ha ilyen fájdalmat okoz neki?

– Szereti, akarja is őt.

– Ez a legnagyobb szenvedés a nőnek! Biztosan érzi!

– Igen, a Vivien érzékeny. De majd azok ketten hogy fognak szenvedni a jövő héten!

– Kik?

– Ábris meg Szilvia. Nyaralni mennek, összezárják magukat két hétre az Alpokban – mondta kárörvendően Béla, és közben visszatette Anit a székre, mert elege lett a vallató pozícióból, és úgy érezte, kivételesen tényleg nincs mit bevallania.

– Nem értem a férfiakat, meg Ábrist.

– Nem tudja még, mit hogy csináljon. Hiába szereti, elkezd variálni, hogy mit miért lép vagy nem lép. Gyáva. Tudja, babácska, mi férfiak mind semmirevalók vagyunk.

Anit végtelen szomorúság öntötte el, amikor a szerelmi négyszög hálójában vergődőkre gondolt, és hosszan hallgatott. Béla megsimogatta a kezét:

– Na, kicsi babám! Megszomorodott? Mire gondol?

– A pokol a fejben épül, a mennyország a szívben.

Szilágyi-Nagy Ildikó