A minap, mikor önnön tökéletességemben gyönyörködtem, és a néhány csellengő rossz tulajdonságomról nem is vettem tudomást, hogy mentűl több figyelmet és hódolatot szentelhessek a Tökélynek, minek lenni van Énsorsom, nos, ebben az adysztázisban egyszer csak belém nyilallt, hogy basszusított kulcskérdés: én mindig a dolgok nehezebb végét fogom meg! Vagy más szavakkal, hogy az intellektuálisan alattam lévők (tehát a társadalom elnyomó többsége) is értsék: a nehezebbik utat járom! És (még előtte) választom!

Hát bolond vagyok én?!, szegeztem magamnak a kérdést, persze csak óvatosan, nehogy megsérüljön a vadiúj (ön)fényezésem.

Mert ott van ugye az ismerős, aki protekciót foganatosíthatna, de nem, tetvesélet, nem élek én vele, hanem bemegyek a többiek számára fenntartott bejáraton, ráadásul álruhában és napszemüveggel, műpocakkal (oké, saját, de szép!), lódenkabátban satöbbi. Vagy ott van a másik eset, amikor olcsón és kényelmesen is megúszhatnék egy utat, de nem, bakker, én drágán és kényelmetlenül utazom, mert miért is?! Vagy: kényelmes mozdulattal kidobhatnám adott itemet a fenébe, de nem, muramista, nem, hanem én szépen meghirdetem ötszáz pengő forintokért, és utána hetekig üzenetváltok, telefonálok és állok hideg kapuljakban, hogy eladjam, ha kupán nem vágnak tolvajilagosan, míg megkeresedik zsebemben a lovettovics. Ihatnék vizet, de nem, én pálinkát nyakalok, hogy részegen gajdoljak, pletykáljak és másnap haljak meg szépen, pedig nem is szeretem igazábóltulajdonképpen! Összecsaphatnám, anélkül, hogy minden ízében megcsináljam, elolvassam, kijegyzeteljem, az utolsó szóig a magamévá tegyem, írhatnék valami felületeset róla, úgyse vennék észre, me’ né’, milyen okos vagyok, de nem, emberek, nem, én minden szavát elolvasom, hetekig ülök (lesz még ennek böjtje!), álmatlanéjszakázom szakmánybaaa’, és akkor a végén írok egy szép nagy dicséretet, pedig szidhatnám is, az mindig könnyebb. Megfoghatnám a dolgok könnyebbik végét, és túlfelől valami állati erejű submajom megfogná a nehezebbet, de nem, bakkertojás, nem, nekem feltétlenül a nehezebbik végét kell megfognom, s legényeset rikkantva megemelnem, míg a derekam leszakad, és tényleg, le is szakadt, helyben vagyok, gyógytorna, fizio, műtétke.

Hát így, kérem, szépen, így gondolkodtam én nagy tökéletességemben és megbocsátó szeretettel felütött isteni kegyelmemben.

És persze rájöttem, miért választom én mindig a nehéz utat! De rá ám! (Óegyiptomi isten is vagyok, ja.) Mert a nehéz út méltó az emberhez. A nehéz út a kihívás. A nehéz út a nemsmafu akkor, mikor minden más: smafu. A nehéz út az alfa, de még a beta is, nem beszélve az omegezett áról. A nehéz út: nehéz, tehát kívánatos, önnöntől elvárt, aki ad magára, az csakis a nehezebbik utat, biza. A lét unalmas volna, ha a könnyebbik ösvényen volna mászkálhatásunk, tehát a nehezet választjuk mi, gondolkodó ipselények. Így van, az már fix: aki kicsit is ad magára, az nem választja a könnyebbik utat, hanem csakiskizárólagosan a nehezebbiket, helósziakezedcsókolom.

Hát így telt el a nap, nagy önimádatban. Este aztán elfújtam a gyertyát a magamról magamnak faragott kép előtt, s meg sem is büntettem érte e porhüvelyt, mert minek.

Másnap valahogy aztán már nem ébredtem ilyen magabiztosan.

Hanem sokkal inkább úgy, mint ahogy mindig is szoktam: leverten és megverten, ázottkutya- és rühesmacska-hangulatban, mi oly sajátom, mi oly ösmerős, mi oly szinten kedves, hogy hányni tudnék érezvést. Csodálkoztam is, hova lett a minapi hév, ami nem is volt még soha, csak ezegyszer, és ahogy a dolgok állnak, többé már nem is lesz sohasenem.

És miközben egy trágyalébe lépő és azt magába szipákoló, egyébként is régóta használt zokni elánjával, elszántságával és főleg önértékelésével merengtem az élet, s azon belül a magam jelentéktelenségéről és hiábavalóságáról, egészen pontosan a minapi, tánigazsevolt vanitatumvanitasságáról, -omról… nos ezenközben rossztraktor-köhögéssel és döccenésekből álló menéstempóban belejutott az én gyarló és idegsejteket, délceg szinapszisokat (jesszusom, először szinopszisokat írtam, hát ennyit rúllam) már csak nyomokban tartalmazó eszembe, hogy hogyan is van ezzel a nehezebbik végével.

És rájöttem, hogy sajnos bizony azért fogom meg én mindig a nehezebbik végét, mert kicsi vagyok és gyáva és erőtlen és gyenge és nem vagyok ment semmi rossz tulajdonságtól, de ment vagyok minden jótól legalább ugyanakkor. És gyarló vagyok és vétkes és hibás és balfasz, igen, főleg balfasz, de ha ezt nem szabad leírni (lám, gyáva is vagyok, mondtam már?), akkor jó lesz az is helyette, hogy balfék, keziccsókolom, csak éppen ki ne tessék káccolni, mint a rühesmacsekot az önvád-égzengésbe. És azért nem szólok oda és kérek protekciót, mert félek felvenni a telefont, röstellem, s szégyellem, mint az önbecs, amelyik egyet sem kölykedzett, meg hát balfék is vagyok. És nem úszom meg olcsón és kényelmesen, mert ahhoz kérni kéne, szép lenni és magabizt, én meg kérni sem szeretek, szép és magabizt végképp nem vagyok, ezért megyek gyalog Fokvárosig, lehetőleg kerülőúton. És nem dobom ki az itemeket, mert jól fog az az ötszáz forint is, még ha ötször annyit megyek, telefonozok és utazom is érte, de mikor megkapom, egy percig azt érzem: megérte. És nem csapom össze, hanem lelkiismeretszagúan izzadozom fölötte, mert félek, hogy ha összecsapom, nem olvasom végig, csak odabaszkurálok valami felületeset, akkor többet nem hívnak, nem kérnek meg, nem kérnek fel, nem. És fel sem is merül bennem, hogy a könnyebbik végét fogjam meg, mert akkor mit szólnának az emberek a dolgok másik végéről, no sebaj, inkább derék szakadjon, mint hogy Zsolti könnyebbikvéget fogjon, mondom, s lőn. Vagyis lőtt.

Szóval így vagyunk.