Reggel úgy ébredtem, ahogy nagyon régen nem: kipihenve végre magam, mint aki egy sötét, nyirkos folyosóból jutott ki a fényre. Az ilyen napokon áldás ül. December van, Télelő hava, Szentkarácsony hava, a rómaiak naptárának tizedik, a Gergely-naptár tizenkettedik hónapja. A munka elvégeztetett, a pihenésnek van ideje – mondogatom magamnak, holott előre látom: erről idén sem lesz szó, ha nem vigyázok. Mert.

Mert amire hónapok óta nem volt időm, mind bele kellene zsúfolnom néhány napba. Holott minden évben elhatározom, hogy máshogy lesz. Nézzük csak, hogyan is állok. Nagyjából sehogy. Van, aki ugyanígy sehogy, de fütyül rá, viszont időben rendel süteményt, karácsonyi menüt, terítve lesz az asztal, csak nem agyonhajszoltan ül le mellé, hanem inkább damasztkendőt vasal, vagy szép szalvétákat hajtogat. Van, akinek gondolatbuborékában minimum hatféle sütemény képe szerepel, és már fémdobozokban gyűjtögeti a sajtost, a virágalakú, dióforgáccsal behintett linzert.

Elhatározom, hogy nem azt figyelgetem, hogy mások hogyan, nem nézek oldalra, csak előre. Mivel tudok azonosulni, mit tudok örömmel megélni, vállalni. Mert készülődni, felhalmozni odabent is kell, és ez legalább olyan fontos.

Legyen sütemény, éppen annyi, amennyit jókedvűen megsütök. Legyen ünnepi asztal, mert a bőség, a gazdagság megmutatkozása jelképes erejű, valamint a gazdagon terített asztal a saját sikerem is: ez a teremtett bőség azt is jelképezi majd, hogy képes vagyok számolni, tervezni, krajcárokat félretenni (majd beforgatni), képes vagyok munkát (mégpedig sok munkát) befektetni abba, amit elhatároztam. Hadd legyen az ünnep minden tartalmában és mélységében más, mint a hétköznapok. Karácsonykor – mondjuk – egy bonyolultabb fogás elkészítésébe is vágjak bele. Azért ne 24 órán át tartson mindez, és menjek biztosra. Ne akkor akarjam kipróbálni a kimondhatatlan nevű fűszereket, ne aznap kísérletezzem olyan ételekkel, amelyeket soha nem készítettem még.

De legalább karácsonykor ne ötperces süteményt süssek, úgyis két perc alatt elfogy alapon. Előveszem majd nagymama kézzel írt szakácskönyvét, abból választok receptet, így egy kicsit ő is ott lesz újra az asztal körül, puha kendővel a vállán. Ő rázza a csengőt, amikor jönnek az angyalok.

Nagymama süteményei borzasztóan időigényesek voltak mind. Nem ismerte az időt – vagyis dehogynem, nagyon is ismerte, de nem posztolt naponta, nem volt négyféle munkája, az estéit és a hétvégéket pedig, ha végzett a napi feladataival, a szeretteire fordította. Nem azzal tolta el az idejét, hogy a hírfalat pörgette, nehogy valamiről lemaradjon, mert nem volt hírfala. Szűk, kicsi világban élt, és hogy mire gondolhatott, miközben a porcukrot szitálta, azt rajta kívül nem tudta senki.

Nem vágyom arra, hogy az ő életét éljem, ahogy nem vágyom arra sem, hogy a középkorban éljek, vagy a nyugatosokkal igyam a kávémat valamelyik belvárosi kávéházban. Nincs bennem különösebb nosztalgia letűnt életmódok iránt, itt és most szeretném jól megélni az időmet. Nem vágyom kerékbe sem törni magam, de elkenni sem az ünnepeket: arra vágyom, hogy azonos lehessek önmagammal. Úgy készülni, ahogy az nekem jó. De hogyan is lenne jó?

Fontos, hogy időt szabadítsak fel. Legyen időm cirokseprűvel felseperni a képzeletbeli udvart, beszívni a téli föld illatát, letisztogatni az ablakpárkányokat, lemosni a virágok levelét. Úgy elfáradni a nap végére, hogy az egészen más fáradtság legyen. Jó fáradtság. Legyen napi időm, heti időm, hogy számot vethessek és arathassak ezzel az évvel. Mit kaptam, mit vesztettem? Mit gyűjtöttem, mit herdáltam el? Mit tudok tenni azért, hogy a mérleg jó serpenyőjében is annyi legyen, mint a másikban, a veszteségek oldalán.

Vasárnap meggyújtottam a negyedik gyertyát. Idén a várakozást mindennél mélyebben tudom megélni: várom a tavaszt, a világ gyógyulását, a szabadabb életet, egyáltalán: az élet megszokott medrébe való visszaállást. Az áldott hétköznapokat.

Mirtse Zsuzsa